Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 11-12. szám - Kelényi Béla: Bálványok űrhajója

jukat járják a művelt Nyugaton, ahol igen komoly összegekért cserélnek gazdát a különböző árveréseken, nem is beszélve az időközben kialakult hatalmas turistaiparról.

Tibet és a tibeti művészet kutatása több mint egy évszázaddal ezelőtt kezdődött el, bár a misszionáriusok, felfedezők és utazók írásaiban már jóval régebben vannak híradások Tibet kultúrájáról. Mindehhez az is hozzájárult, hogy a XIX. század végétől európai számára igen nagy személyes kockázatot jelentett a nagyhatalmak ütközőpontjába került Tibetbe jutni5, egészen az angol Younghusband 1904-es, fent említett Lhászáig eljutó katonai „expedíciójáig”, melynek Waddel is tagja volt. Korábban útleírások és tudományos jelentések készültek Tibetről, ez utóbbiak főként az indiai Archeológiái Intézet számára, melyek közül az egyik legkorábbi, a Körösi Csorna életében oly jelentős szerepet játszó utazók, W. Moorcroft és G. Trebeck 1841-ben megjelentetett ismertetései.6 Maga Csorna, bár számos tanulmányt publikált a tibeti irodalom tárgykörében is, közvetlenül nem foglalkozott a tibeti művészettel, s a Tudományos Akadémiára került hagyatékában sem maradt fenn ilyen jellegű szöveg.7

Habár a XIX. század a világkiállítások mellett a múzeumok kialakulásának, sőt „templommá” válásának színtere, melyekben immár az emberiség egészének történelme és kultúrája jelenik meg8, a kiterjedt tibeti istenvilág, a rendkívül bonyolult ikonográfia, s a velük összefüggő szertartások a legtöbb nyugati számára egyszerűen démonikusnak, vagy leginkább egy primitívnek nevezhető társadalom kifejezésmódjának tűntek. Érdemes felidézni a két la- zarista hittérítő, Hue és Gäbet 1844-től 1846-ig tartó, egészen Lhászáig eljutó útjának feljegyzéseit, ahol így írják le egy mongol buddhista kolostor ábrázolásait: ,A festmények tökéletesen különböznek azoktól a művészi elvektől és ízléstől, ahogy az Európában értendő. Mind a külső, mind a belső faragvá- nyokon és szobrokon a fantasztikus és a groteszk van túlsúlyban, és Buddha kivételével az ábrázolt alakok általában szörnyű és sátáni kinézetűek.”9 Bár nem tagadják, hogy vannak olyan képek, melyek „nincsenek híján a szépségnek”, igen figyelemre méltó a tibeti festészetről való megállapításuk: ,A művészek itt általában véve sokkal ügyesebbek a tájképek ábrázolásában, mint az epikus témákban. Virágokat, madarakat, fákat, mitológiai állatokat nagy hűséggel és végtelen bájjal ábrázolnak. Csupán az sajnálatos, hogy ezeknek a tájképeknek a festői teljességgel közömbösek a perspektíva és a chiaroscuro fogalmával szemben.”10 Jóllehet a buddhista ábrázolások lényege a szigorú ikonográfiái kötöttség, a beszámoló mégis azokra a részletekre tapint rá, melyek valóban engedélyeznek a tibeti művésznek némi szabadságot (nem véletlen, hogy éppen a XIX. századi nyugati művészetben ment végbe a vallásos világszemlélet témáinak teljes elvilágiasodása11). Ugyan fél évszázaddal később Waddel a tibeti művészetet a keresztény ikonok funkciójához hasonlította12, ez nem kifejezetten pozitív fogalom lehetett; erre talán az is utal, hogy egy 1845-ben kiadott görög ikonfestészeti kézikönyv kritikája szerint az ilyen művész a „teológus rabszolgája’^ akit a hagyomány ugyanúgy fogságban tart, „ahogy az állatot az ösztöne”.13 Am a későbbi, szellemi és technikai párhuzamokat kereső szemlélet sem talált a tibeti festészettel kapcsolatos jobb párhuzamot, mint az ikonok.14

A korai kutatások következtében a tudósok úgy határozták meg az elsősor1045