Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 11-12. szám - Kelényi Béla: Bálványok űrhajója

ban festészetként és szobrászatként számontartott tibeti művészetet, mint az indiai buddhizmus művészetének északi vetületét. Az indológusok az irodalomban ősi kapcsolatokat fedeztek fel India és Tibet között; így a Csornával is tudományos kapcsolatban álló nepáli angol rezidens, a Tibetben honos vadzsrajána buddhizmus panteonjának alapkérdéseit már 1828-ban feszegető' B. H. Hodgson (1800—1894) feltételezte15, hogy a tibeti irodalom nagy részét szanszkritból fordították, s hogy a tibetiek minden tudása Indiából ered10, ám állítása szinte teljesen mellőzte a hatalmas, tisztán tibeti irodalmat. Hodgson tibeti és nepáli thangkáinak 24 darabból álló gyűjteménye - melyet főként nepáli tartózkodása alatt (1821-1843) szerzett - 1866-ban került a párizsi Bib- liothéque de l’Institut de France tulajdonába. A gyűjtemény kevéssé ismert katalógusát17 író indológus, Foucher szerint a képek hátoldalára Hodgson vagy a vele kapcsolatban álló tudós panditok feljegyezték, hogy a kép Nepálból („Nepaliya Thanga”) vagy Tibetből („Bhotiya Thanga”) származik; ez csupán azért érdekes, mivel a nyugati tudósok számára sokáig komoly nehézséget okozott a Tibetben és a vele szoros kapcsolatban levő Nepálban készült műtárgyak közötti stiláris különbségek meghatározása. Bár az ekkoriban publikált anyag ismeretében még nem lehetett komoly művészettörténeti következtetéseket levonni, figyelemre méltó, hogy Foucher szerint a XVII. századtól fogva a nepáli művészet elveszítette a tibetit meghatározó jellegét, s a tibeti hatott vissza rá.18

A tibeti buddhizmus egyik első átfogó ismertetését a híres utazóként számontartott Schlagintweit fivérek19 egyike, a német tibetisztika alapítójának is számító Emil Schlagintweit (1835-1904) írta, aki mindmáig értékes adalékokat szolgáltató művében20, a buddhista istenségeknek szentelt fejezetben már rendszerezte a tibeti művészet főbb típusait: rajzokat, festményeket, fémből és papírból készült plasztikákat, sőt a felszentelésükkel kapcsolatos szertartásokat is. Külön érdeme, hogy kiemelte a panteon különböző osztályai közötti ikonográfiái különbségeket, sőt, komoly részletet szentelt az ikono- metriai rendszernek is. Ugyancsak fontos esemény volt Pozdnyejev 1887-ben, orosz nyelven megjelent műve21, melyben 1878-79-ben megtett mongóliai útja alapján összefoglalta a buddhista kolostorok felépítését és a rituálék rendszerét. A könyv számunkra legfontosabb része a mongolok által „burkhánok- nak” nevezett különböző buddhista istenségek osztályozásának és ikono- metriai beosztásának leírása, mégpedig mongol szövegek alapján. S hogy a mongol lámáknak sem lehetett egyszerű a sok száz istenség megkülönböztetése, azt jól érzékelteti Pozdnyejev megjegyzése: ,A legtanultabb lámák sem képesek megnevezni a burkhánokat, hacsak nevük nem utal egyben egy fokozatra, noha megkülönböztetésükre nincsen és nem is lehetséges semmilyen más módszer, akármilyen részletes is legyen a képmás.”22

Közben elkezdődött az átláthatatlannak tűnő tibeti istenvilág ikonográfiái feltérképezése. Először 1890-ben, a későbbi német közép-ázsiai expedíciókban is hírnevet szerző tudós, Albert Grünwedel (1856-1935) közreműködésével adta ki Eugen Pander a híres pekingi nagyláma, Lalitavadzsra (1717—1786) (1 kép) által összeállított, „Háromszáz Képmás” című panteont23, amely a legfontosabb ikonográfiái forrássá vált; ezt rövidesen követte Oldenburg szentpétervári kiadása is.24 1900-ban pedig Grünwedel útjára bocsátotta azt a nagyszabású összefoglalást25, mely elsősorban Uchtomszkij herceg gyűjte1046