Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 11-12. szám - Kelényi Béla: Bálványok űrhajója
KELÉNYI BÉLA Bálványok űrhajója1 A tibeti műgyűjtés és recepciójának kezdetei a nyugati világban „Tárva, nyitva fekszik immár a nyugati világ előtt amaz ősidők óta féltve őrzött szentély minden titka, minden rejtélye, a maga groteszk kultuszával, az istenített Lámával, megfosztva minden nimbusztól, minden varázstól. így foszlik szét a modern világ keze érintésére a régi, annyira kedvelt pogány regényesség.”2 L. A. Waddel Mint a fenti idézetből kitűnik, a XX. század legelején a diadalmas európai ráció már megoldottnak vélte a tőle idegen - esetünkben az elöltöltős puskák ellenében a „modern” brit lőfegyverekkel 1904-ben lebírt - tibeti kultúra kérdéseit, hogy aztán egy évszázadon keresztül elmélyült kutatómunkával próbálja feltárni és elemezni a mindmáig egyre csak bővülő ismereteket. De az idézett sorokban talán az a legmeglepőbb, hogy a tibeti buddhizmusról 1895-ben alapos összefoglalást író L. A. Waddel (1854-1938)3, a Nyugattal szembenálló, régi letűnt „pogány” kultuszokkal azonosítja az akkor még alig ismert, ám általa már feldolgozott Tibet kultúráját; csakúgy, mint a korai hittérítők, akik nemcsak hogy bálványimádásnak, hanem egyenesen a kereszténység valamiféle elfajzott, démonikus változatának tekintették a tibeti buddhizmust. S ezt bizonyára érdemes összevetnünk a mi jelenünk Tibetről, a tibeti művészetről való képzetével is: ,A buddhisták úgy használják a thang- kát (ti. a tibeti tekercsképet), ahogy mi make-up közben a tükröt reggel — hogy egy szellemi állapotot hozzanak létre.” - ilyen találó nyegleséggel nyilatkozik a XXI. század küszöbén a New York Timesnak Moke Mokotoff, az egyik legismertebb new yorki műkereskedő egy újonnan megnyílt tibeti kiállítás (a Newark Museum gyűjteménye) kapcsán; Robert F. Thurman, a neves tibe- tológus és buddhológus pedig kiegészíti: ,Amikor a tibetiek először láttak képeket és szobrokat, egy harmadik típusú találkozáshoz volt hasonló. Addig még sohasem találkoztak olyan magasabbrendű lénnyel, aki ne akart volna harcolni.” Majd hozzáteszi, hogy a thangkákkal kapcsolatos meditáció olyan volt számukra, „mintha beléptek volna egy magasabbrendű civilizáció által készített űrhajóba”.4 Meglehetősen bizarr módon kapcsolja össze ez a gondolat a harmadik évezredet és a VII. században a buddhizmust államvallássá emelő Tibetet. Valami nyilván megváltozott az eltelt száz év alatt, amikor manapság a nyugati kulturális életben (különösen az Egyesült Államokban) ünnepi eseménynek számít egy-egy tibeti kiállítás megnyitása. Am arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy eme új nézőpont kialakulása nem is olyan régen kezdődött el; s hogy a hajdan lenézett tibeti műtárgyak mostanság diadalút1044
