Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 11-12. szám - Géczi János: A rózsa mint jel
Továbbá, hogy az nem más, mint az „alkimisták és kabbalisták” mikrokozmosza. Borges kétsége, miszerint képes-e nyelvileg megfogni; ugyanaz, mint a misztikusoké. Miképpen lehet a végtelent, a több időben is létezőt nyelvileg árnyaltan és gazdagon, a jelentőségéből semmit sem elvesztve megragadni, s miképpen úgy továbbadni, hogy újabb veszteségek ne érjék, ha nem azon a módon, amely a misztikusoknak is megmutatja a lehetőséget: a madarat, rózsát, angyalt, gömböt, jelképeket teremtve? A jelkép ugyanis megszabadít a részletektől, megoldja azt a nehézséget, amit a végtelen fölsorolás jelentene, miközben azt ígéri, hogy egymaga az egyidejűsödő mindenség. A jelkép ’titkos és sejtelmes’, nem is birtokolhatják az emberek, csupán a nevét, miközben e név mégis megidézi számukra a megfoghatatlant. A rózsa az istenséggel - a mindenséggel - való egyesülést teszi lehetővé. S valóban, ilyesmit állít a Zahírt követő - Isten betűje című — novellájában Borges: „... van, aki egy fényvillanásban látta istent, van, aki a szabályában ismer rá vagy egy rózsa szirmában.” „... láttam egy naplementét... - mondja Borges Az Alefben —, amely mintha egy bengáli rózsa színét tükrözte volna,...” Milyen lehet az orientalista Borges rózsájának a színe? Ha szerzőnk abba a szokásos hibába esne, mint a legtöbb író, hogy jelképet jelképre halmoz, s közben eltűnhet a megjelenő együttesben a még érzéki tulajdonsággal rendelkező jelképek sok sajátossága - s erre éppen a naplemente és rózsa sokértelmű mélabúját hoznánk bizonyítékul (s íme tovább terül a jelképesség. S még tovább, ha visszaidézzük: a melancholiát megjelenítő árnyalatokat...) —, milyennek mutatkozik a rózsa színe? De nem. Borges nem vét. Jelképtorlódásai ugyan vannak, de azok, ha nem is könnyedén értelmezhetőek, áttetszőnek mutatkoznak. A naplemente a sárga és a piros számos változata lehet, a bengáli - a származási helye szerint értett bengáli - rózsát sárgának sejtjük, a mélabút (amely magatartás a legközelebb állhat a misztikusok révetegségéhez) szintén. Sárgás az mind, akárha nedvtani értelmezéséhez, akárha patológiai megjelenéséhez fordulunk, akár színtanilag vizsgáljuk. Mindenesetre az ősi, arab négyhúrú lanton, amely az arab autentikus zene hangszere — nem véletlen, hogy a négy húr színe és hangjának értelme a négy nedv jelentése és színe szerint alakult - a sárga húr az epe, a piros húr a vér, a fehér húr pedig a nyirok megjelenítője. (A tisztán melacholikus alkat a nyiroknak felel meg, változatai pedig e három testnedv keveredése által állhatnak elő.) Borges, ha a virág színéről beszélt, leginkább a sárgáról, vagy annak valamilyen árnyalatáról tett említést, de van egy olyan költeménye, amely egy ilyen tulajdonságú virágot emel ki (Egy sárga rózsa /Una rosa amarilla/). Máshol az alkonyat és a rózsa összekapcsolását kísérelte meg: „Felajánlom egy alkonyatkor megpillantott sárga / rózsa emlékét, ...” (Two english Poems II.); valamint „Alkonyattájt esetleg arra gondolt, / hogy számára virágzott az a rózsa.” (Pagina para recordal al coronel Suárez, vencedor en Junín); illetve a haloványságot hangsúlyozta: ,»Legendájuk halvány rózsaként...” (El tango). Van ahol a pusztulás, az elmúlás révén érintette meg a rózsákat: „ugyanúgy meghalok, ahogy meghaltak a rózsák és Arisztotelész:” (Cuarteta); s amikor 1035
