Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 11-12. szám - Géczi János: A rózsa mint jel
Barlachtól: „...egy verssort is idéz a magyarázó Attar művéből, az asztar Námá-ból...: a Zahír a Rózsa árnya...” AZahír, a dologban az örök dolognak a meglátása - amely akár tébolyt és tudatszűkülést, akár bölcsességet is adhat a Zahír tulajdonosának -, annak a rózsának a fóltűnésére figyelmeztet, amely képessé tesz a világmindenség érzékelésére. Ilyen értelemben lehet a rózsa árnyéka. A világmindenségre, a lényegre mutat rá a Zahír? S az univerzum tökéletességét és titkát jelképezné a rózsa? Lehet ez? Másik oldalról is sajátos a Zahír. A neoplatonisták s kései követőik - így a kabbalisták s mindazok, akikre ez a zsidó tan hatott, így az iszlám rejtett vonulatába tartó szülik is - úgy vélték, hogy a világegyetem és az ember szerkezete egymásba képezhetők. A világmindenség — a makrokozmosz — úgy épül fel, miként az emberi test, s az ember — a mikrokozmosz — jelképes tükörképe ennek a világmindenségnek. Bármelyikben tapasztalható ok és okozat, s ezek lánca a másik oldal okainak és okozatainak sorával összefűzött, titkos és rejtélyes összefüggések sokaságát tartja fent, magyarázza és értelmezi. Ha meggondoljuk, a Zahír a két rendszer határán — éppen ott - helyezkedhet el, mint az ember oldaláról egy nagyon bonyolult, a világ oldaláról egy nagyon egyszerű álom - „a Zahír a Rózsa árnya és a Fátyol lehullása”. Kellenek olyan - bárki számára elérhető - dolgok, amelyek a szellemnek alávetett világegyetem tökéletességét, egyértelműségét, a szellemmel való kitöltöttsé- gét mutatják, még ha ezek a dolgok nagyon is egyszerű formában bukkannak föl, s korántsem mutathatják meg, hogy ama tökéletesség, egyértelműség, ro- molhatatlanság, szellemiség valójában mennyire bonyolult. A rózsa hívja fel figyelmünket a (kabbala hatását magán viselő) misztika s annak legismertebb szufi költője, a faj, amely közvetít az isteni szellem az egyed között, kiegészítő közvetítőre támaszkodik. AZahír, mivel a rózsa árnya, s a tökéletességre utaló dologra a maga utalásával rámutat, segítségül érkezik az egyedhez, hogy fölfedezze az Alláh lényegét jelképező rózsát, hogy általa közelebb jusson a paradicsomban található Alláhhoz. Alláhot további kilencvenkilenc módon szólíthatja meg a hívő, a név mon- dogatása a megszólított közelébe vitt. A szufík addig-addig mondogatták a nevek egyikét, amíg e nevek értelmüket vesztették, s az azonosság érzete - a név, Alláh és a hívője azonossága - bekövetkezett. A Zahírnak is hasonló tulajdonsága volt az érdekes: abba is bele tudott a tulajdonosa zuhanni, s összeolvadt vele, hogy elveszítse minden sajátosságát, de megnyeije az általánosság tökéletes nyugalmát és harmóniáját is: s a rózsa - mint Alláh irányába törekvő vágy jelképe - még közelebbről látható. A rózsa - ha szó lenne - akkor Alláh százegyedik megszólításaként mutatkozhatna. E rózsa továbbá arra is bizonyíték, hogy a tökéletesség együtt- állhat a szépséggel. A növény panteisztikus módon a makrokozmosz (s a mikrokozmosz) jelképévé vált - s a továbbiakban, aki a mindenség titkait fürkészi, megelégedhet a rózsa mélysége fölötti elmélkedéssel. A novella címadó Alefe ugyanolyan titokzatos és egyértelmű, miként a leginkább fogalmilag elképzelhető Zahír, avagy az érzékileg inkább megtapasztalható rózsa. Borges ugyanis azt állítja - sejthettük előre hogy „az Alef a mindenségnek olyan pontja, amely minden más pontot magába foglal”. 1034
