Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 9. szám - Murai András: A szerzőifilm és háló
hogy ennek ábrázolása is egy szerep, tevékenység, mint ahogy Kapa és Pepe egyszer sírásó, másszor gengszter, de lehet rendó'r, vagy öngyilkosjelölt. A szereplők állandó identitásváltása a film szerzőire is kivetíthető: maga az új csomagolású alkotás tanúskodik erről. A valóság és a filmbeli szerep menthetetlen egybemosódása, az ön tükrözés végtelen játéka a filmnek a szerepét is ironizálja. Film - háló Jancsó műveit (talán az Oldás és kötés kivételével) sohasem rendelte alá teljes egészében egy narratív szerkezetnek. A 60-as években készült filmjeiben még találni vékony történetvázat, ami később gyakorlatilag teljesen elmarad. Ugyanakkor egy zárt rendszerről tudósítottak filmjei, ahol egy bonyolult, de mégiscsak feltérképezhető mozgásfolyamatot modelláltak a jellegzetesen jan- csói kellékek. Utolsó munkáiban nemhogy kanonizált értelemben vett történetet nem találunk, de a kronológia és a kauzalitás teljes szétzúzásával a kortárs világban történő tájékozódás lehetetlenségének érzését érik el az alkotók. Nem csupán történet nélküliségről, hanem nyitott szerkezetről beszélhetünk. Ez új Jancsó pályáján, hiszen még a videó alkalmazásakor sem lépett ki a manipuláció különböző stratégiáit újra és újra „eltáncoló” kamerával megteremtett, kiszámíthatatlan, de behatárolt mozgásterű struktúrából. A nyitott szerkezet azt jelenti, hogy a tér-idő kontinuitás majdhogynem teljes hiányából következően az egyes jelenetek hossza tetszőleges, nincs belső kényszer, ami meghatározná a sorrendjüket. Nincs időbeli változás, nem tudjuk mi a múlt, itt csak jelen idő létezik. Mintha szó szerint vennék Balázs Béla megállapítását, miszerint a képet nem lehet ragozni. A film készítői el is szakadnak mindenféle kánontól, egyezményes jeltől, s így a képek nem, vagy csak nagyon ritka esetben kerülnek filmen belüli tágabb kontextusba, értelmezési keretbe. A filmek kezdete is esetleges. Gyerekek mondanak mondókákat (egyszerűt, földhözragadtat, például a Petőfi Sándor gatyában táncolt, vagy az Eni- péni-jupi-nénit), de tulajdonképpen bármely résznél elkezdődhetne a film, vagy akár ki is maradhatnának jelenetek, fel sem tűnne: nincs mihez képest feltűnnie. Nem csak a művek egészek, de többnyire az egyes részeknek sincs hagyományos értelemben vett dramaturgiai szerkezete, íve, feszültségpontok szerinti komponáltsága. A nyitott szerkezettel a filmet alkotó heterogén kódolású elemek elkülönítése párosul. A mozgókép szintetizálja a különböző közlési rendszereket, a filmbeli viszonyok jellege az összegzés. Vannak alkotók (például Godard), így most Jancsó is, akik ezt az összhangot megbontják, és a közlési rendszerek elkülönülése lesz domináns. Nem az egyes közlési rendszerek egymásra halmozása, hanem a szövegfragmentumok kiemelése, hangsúlyossá tétele lesz a filmek sajátja: a zene, a szövegelés, az idézetek (mondjuk Kossuth, vagy Lévi- Strauss), a tánc vagy éppen a filmforma sajátos kifejezési eszközei (mindenekelőtt az izgő-mozgó, mindenhová beférkőző kamerával létrehozott sok közelkép és a párhuzamos montázs) „csupasz” jelenléte. A nyitott szerkezet eredménye, hogy a film, amit éppen látunk, állandóan 839
