Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 9. szám - Murai András: A szerzőifilm és háló
MURAI ANDRAS A szerzőifilm és háló JANCSÓ MIKLÓS, KORUNK GYERMEKE Jancsó Miklós filmjeinek, mint a régi szép időkben, ismét közönsége van. Akkor, az emberarcú szocializmusban remélve, a magyar kulturális élet, só't, talán fogalmazhatunk úgy, egy egész nemzet várta érdeklődéssel egy-egy új Jancsó-film megjelenését. Később, amikor aj ancsói formát már önismétlésnek tekintették (ma is többen úgy gondolják, hogy öncélú formatobzódásnál nem sokkal volt több a Jancsói életmű egy jelentős része, lásd például Török Gábor írását e számban), talán a Fényes szelektől, amikor a zsarnokság rítusa, a hatalmi mechanizmus esztétikája érdekelte a rendezőt, egyre szűkült a nézőtábora. Nemzeti klasszikussá válásának folyamata fordítottan arányos nézettségével: mindenki ismerte, de csak kevesen nézték. A moziba járó közönség a Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten című 1999-es filmjén ismét fellelkesült. Leginkább a fiatal generáció, azok, akik nem parabolákban és történelmi képletekben gondolkodnak, akik képtörmeléken és digitális technikán nőnek fel, s akik ugyanakkor érzékelik világunkban a hierarchia hiányát, a középpont nélküliséget. Jancsó utolsó három filmje (a már említett Lámpás, az Anyád! a szúnyogok és az Utolsó vacsora az Arabs szürkénél) furcsa találkozása a modern filmművészet hagyományának és a legújabb kor szellemiségének. Mozgó képekkel ír a jelenkor kiismerhetetlen hálójáról, s benne saját és a film szerepéről. Az alábbiakban négy fogalom - a személyiség, a korlenyomat, az önreflexió és a háló - köré építve vizsgálom Jancsó új beszédmódját. Megújulás - személyesség A Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten óta a kritikák Jancsó megújulását hangsúlyozzák, azt, hogy nyolcvan évesen képes volt a fiatal korosztályt is meghazudtoló módon frissé válni. Kétségtelen, hogy jelentős változáson esett át a 60-as évek óta kidolgozott látványvilág. Ami a Lámpásban első látásra feltűnő, az a stílus mássága. Az eddigi jellegzetes formavilág helyett valami szokatlannal szembesült a néző, valami olyannal, amire a klasszi- fikálódott, iskolai tananyaggá vált jancsói filmtánc alapján nemigen számíthatott. Váratlan és a közönségnek is tetsző módon például vaskos tréfákon lehet nevetni, sőt, röhögni, pedig a humor nem volt erős oldala a Jancsó-műveknek. A stílusváltás meglepetésének elmúltával, három film után, érdemes 835
