Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 10. szám - Erdélyi Erzsébet-Nóbel Iván: "A század, melyben éltem, örök anyajegyem"

is a verset csupán »nyelvi képződménynek« tekintő modernséget. Hanem továbbra is eddigi erényeit: szűkszavúságot, pontosságot, lényegre törő gondolkodásmódot, odafigyelésre késztető hangot, s mindezen túl életet, valószínűt, nyerset - olyat, ami a vers »túloldalán« van.”- Idézzünk még az említett kritikából: „A világ áttekinthetetlen kuszaságát a versek hasonlatos zaklatottsága hivatott tükrözni.” Ma sem kevésbé áttekinthetetlen a világ. Ehhez képest a versek melyik irányba mozdultak?

19-21 éves voltam, amikor a Napkitörések versei születtek. Szívem legmélyén, a „testvéri csöndben” - biztosan tudom - akkor is a világ egysége munkált: a forró, eredendő egyszerűség és egyszeriség, a világ feltétlen és végső meghódításának vágya. És az örök hiány megszüntetése: az ártatlan visszanyerése. Felütöm 1975-ös verseskönyvemet — Édennek neveztem s 81. oldalán ezt olvasom:

Történelmi porom lassan tanulgatom, hegyi beszédekre magam okítgatom, öntözgetek kőbe tengerúszó lelket, adjon ő cserébe maradó szerelmet.

Teljesen más hang, mint a 3-4 év előtti Napkitöréseké! Teljesen más hang? Elbizonytalanodom. Tartalomról és formáról annyi „szépet” mondtak már okos emberek. Valójában egyik sincs, mert kölcsönösen megszüntetik egymást, s csak a „varázslat” marad: egy hajszálnyit hozzátettél-e (vagy nem) a kimondhatatlanhoz... Az 1979-es Krónikatöredék című verseskönyvem - az árulkodó „töredék” is erre vall — csak szeleteket tudott felmutatni a konszolidációs szégyenből, a „mindennapi kenyér” helyett a mindennapi ,finoman gaz” lelki terrorból, melynek közepette, „minden pillanat fogzománcát vássa, ajkát cserepezi” annak, aki ír, miközben „torka a belső sírástól beszakad”. Hogy ezek a versek „melyik irányba mozdultak”? Remélem, hogy a hűség felé: a szeretetlenségből a szeretetbe, az élet pereméről az élet szívébe, oda, ahol az embernek - nem tréfálok - angyalszárnya és glóriája van. Oda, ahol nem kell írni, mert már béke van, hiszen megszűnt a világ pogány magamentegetése, farizeusi zsarnoksága - az ember ki van nyitva, mint Isten könyve, a teremtés, azaz helyreállíttattunk, megvalósultunk: mi magunk vagyunk az írás...- Az 1987-ben megjelent A felkiáltójeles ember című kötetének beköszöntőjében írta: „Utazás ez a könyv a történelem... a nyelv..., a vers mélyére.”Nagyigényű költői program ez. Úgy érzi, hogy az említett könyvben meg is tudta valósítani?

Természetesen - nem! (Közbe kell vetnem: 1979 és 1984 között — talán felcseperedő gyermekeim és kiolthatatlan honvágyam, hazavágyódásom a szülötte földre, a Bodrogközbe az oka - gyermekverseket írtam [Dióhintó] és legendákat, történelmi mesenovellákat a halhatatlan, örökkévaló szülőföldről [Kígyókő].) A felkiáltójeles ember hat „hosszúverse” kimondhatatlan-elmond- hatatlan okokból született. Tele van örömmel, szeretettel, békével, vágyódással, féltéssel, félelemmel, örökkévalósággal, csönddel, halállal, reménnyel, egyszóval olyan forró kérdésekkel, amilyenekkel a költészetnek „illik” foglalkoznia, mivelhogy ezt széles e világon senki más helyette meg nem teheti... Természetesen a kor, melyben e hat vers született, keményen és súlyosan rá901