Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 10. szám - Novák Valentin: Csontos história
fogant meg benne a gondolat; miért ne gravíroztathatná lábszárcsontjába a végrendeletét, mikor úgyis fölnyitják a lábát. E mókához nagy nehézségek árán talált is egy kellően eszement fa- és csontfaragó mestert, aki a sebészi beavatkozás közben, még iszonyúbb fájdalmakat okozva a félájult, de tervébe kijózaníthatatlanul belehabarodott Faraghnak; az inak, húsok és izmok között táncoltatva acélvésőjét, bemetszette a végrendelkezést, amelynek szövegéről sajnos nem tudok semmi bizonyosat. Az azonban tény, hogy a csontot Lékeli Tihamér lopta el, nehogy a rajta foglaltak szerint kelljen eljárnia, s így elsikkaszthassa a lábszárcsont-keresés zűrzavarában a Faragh-vagyon pénz- és értékpapírbeli részét, hogy kellően meghájasodva majd az ingatlanokat is megkaparinthassa!” Eddig a Bécsüs-féle föltételezés. A vére tett három pontot az igazságot is tartalmazó okoskodás végére. Gyilkosainak kilétét persze homály fedte és fedi. De nagyjából ez időben érkezett két újabb halálhír. Az egyik P-ből, a másik a Balaton melletti F-ből. P-ben egy nagy becsben tartott csontfaragó-művész (akitől még az Udvar is rendelt!) szenvedett ki fölöttébb gyanús körülmények között. F-ben egy középkorú sebészdoktor püffedt, hal csipkedte hulláját vetette partra a hullámverés. Utóbbi hír sodrával érkezett egy egyre többeket fölbosszantó név, nevezetesen Lékeli Tihaméré, aki a pórul járt orvos porhüvelyének megtalálásakor viharos hirtelenséggel távozott F-ből, ahol még úri körökben is nagy népszerűségnek örvendett dzsentri modorával, és mérhetetlen költekezésével, mely feneketlen bugyellárist sejtetett. A Faragh-feleség, Teréz, akit még nem sikerült kiakolbólítani a túlméretezett grófi kúriából, és annak tízholdas kertjéből; szívéhez kapott, mikor az egyik Lékeli-fi küldönce levélkével érkezett hozzá, miszerint azonnal jelenjék meg Dr. Lékeli Sándor „magasságos” színe előtt. Gróf Faraghné rosszat sejdítvén poroszkáltatta a bricskát húzó lovat az ügyvédi iroda felé. S tényleg! Utolérte a végzet, bármennyire is igyekezett lassítani Rozmaring nevű, egyetlen, még el nem adott kancáját. (A többit bizony elkótyavetyélte, hogy fönntarthassa ideig-óráig a kúriát. A legszebb almásderest a Gagyula cigánynak „ajándékozta” oda kosárnyi lopott tojásért, melynek a fele a tyúkok alól való elcsenést követő hajszában eltörött. Örökség híján kénytelen volt túladni az ingóságok legjaván, nehogy éhen vesszen.) S most, mint egyre komoruló égből a villámcsapás érte az elé tárt „tényálladék”, mely szerint férje után tetemes mennyiségű tartozás, és kifizetetlen váltó maradt örökségül. Az özvegy, mit volt mit tenni, kénytelen-kelletlen árverésre bocsátotta a kúriát, s a hozzá dukáló ősparkot. A liciten azonban csak ketten jelentek meg: Lékeli Tihamér megbízottja, és egy ismeretlen, szakállas figura, aki hamar fölhagyott vételi szándékával, így a megbízott potom összegért vásárolhatta meg a kincset érő birtokot. Lékeli-tulajdon lett hát az utolsó Faragh-hagyaték is. A teljesen kisemmizett, csalatkozott, haragúkat mendemondákkal hizlaló gróf-rokonok bosz- szút esküdtek, de dühüknek csak füstje volt, lángja nem. Hamar elpárolgott belőlük a méreg, lévén, tunyaságuk sokkalta erősebben beléjük ivódott a tett- rekészségnél. Lassan haza is szállingózott hát ki-ki a maga portájára. Az özvegy pedig mindenkitől elfeledve kibérelt egy ötször öt öles, kis, sötét lyukat, ahová belepenészedett. Zöld volt már, mikor rátaláltak a következő tavaszon... Begördültek a szirénázó mentő-, rendőr- és tűzoltóautók a tízholdas, álom 867
