Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 10. szám - Kilián László: Melódráma

Minek váltanád meg magad terménnyel, gyere megfizetlek - mondták az ősspekulánsok és kész volt a baj.

Pat-Ricci Célián ring, de a mese folytatódik.

— Kérdeztük, hogy honnan szedi ezeket. Szemét összecsippentve talá- nyoskodik ilyenkor. Azt mondja: mit képzelünk mi, csak mostanában kántálnak ettől a „Mantra-ferdétől” ezek a dalárdások a szomszédban? Azt mondja: az átszűrődő, homályba szomorodó harmóniák szélhámoskodásán és a pucér- ságpénz alamizsnáján kívül azért is ide kell vetődnie, mert izgatják a dalnokfőnök históriái. Azt mondja: mindig a Poppeát gyakorolják a falon túl, de a félkegyelmű főzenész mégis Ábrát hívja meg a közeli restibe, elmesélni neki a velencei muzsika émelyítő anekdotáit, bormámoros lagunamániákussá tenni őt is.

Az örömön túl, amúgy unaloműzésként Pat-Ricci Fug-Germán visszakérdez.

— És Poppea?

— Hát ez a legjobb. Ez a klosár az üsző és a tehén után, mint a mindenható szerelem és a romlással kacérkodó kéj keveredésének korifeusa lép a színre. Ábra az eszme hőse.

— Azért ez már túlzás — csattan fel Fug. — A lelkemet teszem ki érted, aztán se szív, se szolgálat, csak hús. Közben meg ezt a vén büdös szart isteníted.

— Becsapnád magad. Azt hiszed a krémesek, cherryk és pezsgők igényeid legaljáig viszonthevülettel boldogítanak. Ábra Poppeája úgy reccitál, hogy ahhoz képest krémesed trágya, a szeszeid szajhák ragacsai. Te vagy az ősoperák ferdehajlamú kontrabasszusa.

Nade, te itt vagy velem. Az ágyon. Mégis az alamizsna-aggastyánjáról áradozol szeretkezés közben: egy zavaros Cinquecento színjáték színfalai közé, az elmés gépezetek sárkány-fészekaljába füllentesz bennünket. A szörnyek benyikorognak közénk, villog a szemük, tüzet fújnak, a hajók vitorlája az arcomra ragad.

— És a gazdagság váltság mindenre?

Pat-Ricci visszapottyan az ablaknézet szoba szűkösségébe. Percről percre dühödtebb. Eszébe jutnak az újra meg újra hasonlóan ismétlődő pásztorboj- tárórái a megfoghatatlan Céliával, aki elveszi az eszét.

Jól tudja, hogy a pszichózis kényszerpályáján tehetetlenkedik. Beül a számítógép elé. A legutolsó egyenlegen piszmogna, de az öreg büdös röhögését hallja minden szegletből. Ábra itt ődöng a környéken, ő meg a filléreken matasson. Céliának mégis ő maradjon a rajongott atya?

— Kinyírom. Az arcába vágok és elveszem a szétrohadt cipőit. Hogy dögöljön bele - dühöng.

Belevicsorog a monitorba. Bár bámul rájuk, kívüle maradnak a villogó, de élettelen adatok. Felugrik, magára húzza a zakóját, nyakkendője majdnem az ajtó és a félfa közé szorul, amikor kifordul a luxuslakásból. Rohan a koldus után.

Rejtve marad előtte, miért lett nyomorult az öreg aktmodell, hogy miért esett el fizikumának áruba bocsátója a vasgyár javadalmaitól. Elmarad a kérdés,

854