Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 10. szám - Benke László: A szülőhely körül

valaha a magyarok vára, melynek mára nyoma sincs. A gyerekek maguk előtt látták váraikban a törököket és a magyarokat, amint ágyúikból onnan ide, innen oda lövik egymást a falu fölött.- Ajaj - mondta Apja -, bizony lőtték egymást, mint a fenyefránca! Régen itt húzódott a három részre szakított ország határa. — De azt, hogy mi a fenyefránca, Apja sohasem magyarázta meg bővebben, mégis lehetett tudni, hogy amire vonatkozik, a pusztító háború, nem érdemel kézlegyintést sem. - Lőtték aztán egymást nem is olyan régen amonnan is, Nagybajom felől a németek, eminnen meg - mutatott hátra ostorával -, Vrácsik és Szövécs felől az oroszok. Régebben itt majdnem mindkét falu a Somssiché volt. Azé volt csaknem az egész vármegye, hatalmas birtoka volt a Somssichoknak. A valamikori Vrácsik egy szláv fóldesúré volt, aztán meg, az ezernyolcszázas években, Vrácsikon Noszlopy Antal is uraság volt. De az csak olyan úr volt, aki alig különbözött a falu legtöbb szegényétől. Most meg a Buta Jóska az úr - mondta Apja olyan hangsúllyal, mint aki igen-igen lenézi a Buta Jóskát, vagyis a tsz elnökét, részben azért, mert majdnem olyan kopasz és nyakkendős tökfej, amilyen a Rákosi, részben meg azért, mert Sztálint is Jóskának mondják, pedig az nem magyar, hanem csak ruszki.

Amint Sárd határába értek s elhagyták a pincesort és a szőlőket, érdektelenebb pillantást vetettek a balra elnyúló berkes, sásos, nádas lapályra. Az út másik oldalán, ahol az elsekélyesedő tó kiér a sűrűből, láp- és nádvilág nyújtózkodik a domb alatt.

Ajáromnak nekifeszült két tehén elérkezett a legnehezebb, húsz-huszonöt fokos szögben emelkedő útszakaszhoz, amely a pálinkafőző mentén egészen a falu végéig meredeken vezet, majd aztán a faluba bejutva, mint a fáradt ember, hirtelen az út is kiegyenesíti a derekát. Az új utca két házsora között innen már el lehet látni egészen a kanyarig, éppen ott van jobbra a Rácz Jenő malma, gabonát őrölni oda igyekeznek.

Nem egyszer megbámulta Apja fürge mozdulatát, amint a Hímes farára tenyerelve leugrik a szekérről, odamegy a tehenek elé, s a járomba fogott jószágok engedelmesen követik a malom tágas udvarába, ahol négy-öt lovaskocsi és egy-két szekér is várakozik. Egy álldogáló ember fellép a szekérre, fölsegíti Apja vállára a zsákot, ő meg egymás-után behordja őket a malomba.

Amult aztán a lábatlankodó és kíváncsiskodó gyerek az egész épületet betöltő, zúgó-zakatoló, barnára festett, fehér liszttel finoman belepett berendezése láttán. Sajnálta, hogy nem érti a dolgot, nem lát bele a malom belsejébe, nem látja mi történik a gépezet és a csövek belsejében, pedig a nyikorgó lépcsőn Apja felvezette a garathoz, s amint a tölcsérszerű edénybe beleöntötte a gabonát, elmagyarázta gyerekének, hogyan ömlik szét apránként a gépben a megőrlendő mag, s hogyan lesz belőle rétesliszt, kenyérliszt, a disznóknak meg korpa. Az ősz hajú molnár rákapcsolta a magukkal hozott liszteszsákokat azokra a csövekre, melyeken át a szép fehér liszt megérkezett. Megbeszélték, hogy ennyi gabonából ilyen meg ilyen minőségű és mennyiségű első és második lisztet, meg ennyi korpát vihetnek haza.- Ez a Rácz mindig bőségesen kiveszi a részét! - mondta Apja hazafelé, a szekér derekában lapuló zsákokra pillantva. - De azért elég lesz egy darabig. - S azt is elmagyarázta a fiának, hogy egyszerre nem szabad megőrölni az

843