Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 10. szám - Benke László: A szülőhely körül
összes gabonát, nehogy a liszt megdohosodjon a zsákokban. — Két-három hónap múlva eljövünk újra. Látni kellett majd aztán azokat az irtózatosan elszánt, okos és pontosan célzott csapásokat is, amelyekkel az öreg Védás gyakran megrengette a vrá- csiki ház udvarát és a környéket is. Mikor a favágítón a súlyos fejszét felemelte a válla fölé, s minden erejét beleadta a villámgyors csapásokba, amikkel a tőkére, vagyis az ágas-bogas, gyökeres tuskóra lesújtott, s ha nem repedt vagy szakadt a szívós szörnyűség az ő egyetlen csapásától, látni kellett, ahogy fejszéjét a tuskóval együtt ismét magasba lendíti, majd a levegőben megfordított fejsze fokával olyan irgalmatlan erővel csap le a tőkére újra, hogy isten se irgalmazott a gyökerének. Repedt, mint a fenyefránca. Ha elsőre nem, repedt az a második, vagy a harmadik csapásra. Halomba gyűlt a tűzifa - rövid a sparheltbe, hosszú a kemencébe való —, s hordhatta volna vékában a gyerek, be a kóterba, hadd száradjon télire, de még nem hordta. Nehogy apja fejszecsapásaitól a szerteszét ugráló fadarabok megrúgják a féltett csemetét. A röpködő fadarabok gyakran a szentivánfa fürtökben sárguló almáit is lerugdalták az ágakról. A fecskék borzongva ültek a két oszlop közé kifeszített ruhaszárító dróton, csicseregve nézték a fáradhatatlan embert, aki olykor-olykor csak úgy a keze szárával törölte meg izzadó homlokát. A tisztesebb távolból szemlélődő Pici és Cinci is tudta: nincs semmi baj, nem haragszik a gazda, csak fát vág, azért reng az udvar földje. Remeg ajtó és ablak, meg-megrendül alattuk a jó meleg, napsütötte betonküszöb is. A fehérfoltos, hamuszürke macska az összegömbölyödött, barnaszőrű, hosszúfarkú Pici kutya ölébe bújva rá-ráemelte hunyorgó szemét házőrző barátjára, mint aki azt mondja: — Jól van, semmi ok a félelemre. Jó kezekben vagyunk a háznál. Ha nincs egér, mert megfogtam valamennyit, semmi baj! Lesz tejbeaprított kenyér, ad a gazdasszony, ne félj, jut neked is az asztalról valami, Picikém. Verőfényben dönögtek a darazsak, a gyerek pedig a napsütötte ház falánál pücskörészett. Kileste, hogy mikor melyik lyukba megy be a darázs, akkor aztán a favágítón kiválogatott forgácsokkal sietve be- betömködte a darázslyukakat. Addig tömte, amíg tömhette. Amíg valamennyire fel nem nőtt; aztán azért se tömte, mert a hatvanas évek közepén, amikor erős, csillogóan sárga és fehér kőporral az öreg Védás és a felesége bevakoltatta az egész házat, fehérre festették az ajtókat és az ablakokat, azelőtt meg az első, a második, és a harmadik földes szobát és a konyhát is lerakatták szép cementlapokkal, a kamasz már elment Pestre. A darazsaktól döngő tömésfalnál jóval távolabbról siratta a sütőkemencés földes konyhát, melynek békés melegében esténként fateknőben mosakodott, s aztán lefekvés előtt hosszú hálóingében gyakran elüldögélt a kuckóban. Onnan nézegette a petróleumlámpa halvány fényében elmosódott Apja és Anyja félig árnyékba, félig fénybe vont alakját, a viaszos vászonnal letakart asztalon az elmosogatott kanalakat, a villogó kések és villák fényét, a keresztet a falon s a szögre akasztott keresztről lecsüngő rózsafüzért. Apja a kis sámlin ülve kukoricát morzsolt az előtte levő kerek teknőbe. Két karját térdén nyugtatta, árnyékba vont alakja ültében kicsit előregörnyedt és egyenletes, tördelő mozdulatokkal járt a keze, billegett 844
