Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 9. szám - Solymossy Péter: A méltatlanul mellőzött brit történész
berlain soha nem tiltakozott ez ellen. Később Cadogan nagy elégtétellel azt mondta nekem, hogy mindenesetre jobb, ha a magyarok vannak bent, mint a németek. Bonnet egy hasonló alkalomból egyenesen gratulált párizsi kollégámnak, mondván, hogy ami Franciaországot illeti, Magyarország akár Prágába is mehetett volna a németek helyett.”25 London és Párizs nyilvánvalóan szívesen vette, hogy megvalósult a lengyel-magyar közös határ, ami Lengyel- ország számára is sokat jelentett a teljes bekerítés megakadályozására az első világháború előtt épített felvidéki vasútvonalak által. Macartney behatóan elemzi a brit-magyar kapcsolatok alakulását a második világháború kitörése után. Mivel Magyarország megmaradt a nem hadviselő fél státuszában, s nem engedte meg a magyar vasútvonalak használatát Lengyelország elleni német támadáskor, valamint hathatós segítséget nyújtott a lengyel menekülteknek, ezért nyugati hatalmak nagymértékben méltányolták a magyar politikai irányvezetést. „Azok a politikai erők, amelyek arra irányultak, hogy a Nyugatot Magyarország ellen hangolva, az országot a németek karjaiba hajszolják, ekkor még kevésbé érvényesültek.” A szerző utal a magyarellenes erőkre: „Később nagyobb befolyáshoz jutottak, itt döntő szerepe volt azoknak a cseh és magyar emigránsoknak, akiknek legfontosabb céljuk a magyar kormány megdöntése volt, még ha ez nem is esett egybe annak az országnak az érdekeivel, melynek vendégszeretetét élvezték. Ebben az időben azok a brit újságírók és funkcionáriusok, akik később tudatosan vagy öntudatlanul bűntársaikká váltak, még mindig kevesen voltak és nem voltak ismertek.”26 Teleki 1940. február 9-i aide-mémoire-ját Halifax Játható megelégedéssel” fogadta. Barczával való beszélgetése során Eden is kijelentette, „hogy a trianoni béke elhibázott és igazságtalan volt, nem fogják megismételni, és ettől Magyarországnak nem kell félnie... Gyakorlati szempontból azzal mutatta ki a brit kormány a jóindulatát, hogy igen óvatosan kezelte a csehszlovák kérdést. Nem is ismerte el a csehszlovák bizottságot csak 1940. január 6-án.”27 Ezt a barátságos magatartást tanúsította a Foreign Office még július elején is az erdélyi kérdés napirendre kerülésének idején. Macartney idézi Barcza jelentését: ,A brit kormány megérti, hogy a magyar kormány erőteljesen sürgeti területi követeléseinek a megvalósítását, de reméli, hogy ezeket a terveket békés úton fogják megvalósítani.”28 Kiemeli, hogy Oroszország (sic!) is támogatta a magyar követeléseket: „[Augusztus] 25-én Kristóffy azt táviratozta, hogy Molotov újra kifejtette, hogy kormánya igen megalapozottnak tekinti a magyar területi követeléseket... és a szovjet kormány álláspontja ebben a tekintetben kedvező Magyarországra nézve... Meg tudják nyugtatni a magyar kormányt afelől, hogy a szovjet kormány sohasem tekintette a Versailles-ben és Trianonban létrehozott Romániát reális megoldásnak és ez az állam egyformán kifogásolható volt mind Oroszország, mind Bulgária, mind Magyarország részéről.”29 A könyv egy sarkalatos kérdése Macartneynak a második bécsi döntésről kifejtett álláspontja. A döntés és körülményei „azonnal meglepő legendáknak adtak tápot Angliában és ezek kiirthatatlanoknak bizonyultak. Eszerint, mivel Németország elégedetlen volt Románia nyugatbarát politikájával, elhatározta, hogy ennek véget fog vetni és Magyarországot biztatta fel a válság szítására. Ezután egy olyan határvonalat állapított meg, amelyik igen kedvező volt Magyarországra nézve, és itt a legenda szerint a magyarok »Erdély 796
