Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 9. szám - Solymossy Péter: A méltatlanul mellőzött brit történész

rások csak nagyon ködösen utaltak hogy 1938. október 26-án a csehszlovák kormány kért tanácsot Londontól, ahonnan azt a választ kapta, hogy „Őfelsége kormánya nem látott semmi akadályt a cseh-magyar kérdés megoldására Németország és Olaszország döntőbíráskodása által, ha a csehszlovák és a magyar kormány megegyezett, hogy ily módon oldja meg a nézeteltéréseiket... Ha azonban a két fél szívesebben utalná az ügyet a négy müncheni hatalom elé, akkor Őfelsége kormánya kész lenne, hogy csatlakozzon bármilyen tárgyalásokhoz.”18 Ugyanilyen üzenetet küldött London Rómába is. Szegedy- Maszák Aladár - aki sokszor konzultált Macartney-val — szintén hangsúlyozza, hogy London és Párizs „sokkal szívesebben vették volna, hogy a kérdést másképp rendezzék [ne a müncheni hatalmak egy újabb értekezletén], akár a tengely döntőbíráskodása útján is. Az angol külügyminisztérium október 26- án közölte Párizzsal és Rómával, hogy szívesen veszi az olasz—német döntő- bíráskodást.”19

Macartney aláhúzza, hogy a Foreign Office elkötelezte magát az etnikai határvonal általános elismeréséhez Szlovákiában,20 miközben Kárpátalja kérdésében határozatlan volt, és a legfőbb aggodalma az volt, hogy nehogy belerántsák abba a helyzetbe, hogy Olaszországot kelljen támogatnia Németország ellenében. Nagy-Britannia tehát azért húzódott vissza, hogy elkerülje a döntés felelősségét, és mert félt a Németországgal való konfliktustól. Macartney szerint Chamberlain nyilatkozatait a döntés meghozatala után a döntés de jure elismeréseként lehetett értelmezni, s a de facto elismerés jele volt a budapesti brit konzul illetékességének a kiterjesztése a visszacsatolt területekre. Az csak a magyar kormányra nézve volt szerencsétlen, hogy nem követelt írásos megerősítést a brit kormánytól a döntés érvényességének az elismerésére vonatkozólag. Barcza londoni követ hiába ösztönözte, Csáky külügyminiszter nem tartotta fontosnak, „hiszen Németország lesz ez egyetlen hang Európában, amely számítani fog hosszú ideig”.21 Csak a későbbi események mutatták meg, hogy milyen nagy szükség lett volna erre.

Macartney szerint a brit és francia désintéressement egy újabb szöget vert azon közép-európai politikusok politikai koporsójába, akik ezekbe az államokba vetették a bizalmukat, és segítette előkészíteni az utat a tengelypolitika további megerősítésére Közép-Európában — beleértve Magyarországot is.22 Az első bécsi döntéssel kapcsolatban egy lényeges mozzanat kerülte el Macartney figyelmét, éspedig az a tény, hogy a komáromi tárgyalások valamint a csehszlovák és a magyar kormány közötti diplomáciai jegyzékváltások során - igaz ugyan, hogy német ösztönzésre és nyomásra - sikerült a feleknek megegyezni az átadandó terület 93%-ban. „A visszakerült terület túlnyomó részét (93%-át) tehát nem a Csehszlovákiát kényszerítő bécsi döntés alapján kapta vissza Magyarország, hanem a csehszlovákok saját ajánlatára.”23 A döntés lényegileg csak Kassa, Ungvár és Munkács városokat és környéküket érintette.

Macartney részletesen ismerteti Kárpátalja visszafoglalásának - és nem „bekebelezésének” — a körülményeit, és a brit kormány magatartására vonatkozólag megállapítja: ,A brit kormány sohasem ismerte el a terület megszerzését, sem de jure sem de facto, viszont azt sem jelentette ki, hogy nem lesz hajlandó elismerni.”24 A brit kormány reakcióját illetően Barczát idézi: „Ca- dogan elvileg elítélte azt mint erőszakot, de sem ő, sem Halifax, sem Cham795