Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 9. szám - Solymossy Péter: A méltatlanul mellőzött brit történész

vákia átadását Csehszlovákiának, Horvátországét Jugoszláviának és Erdélyt Romániának. Alapjában véve ezek igazságos határozatok voltak. [!!!] Azonban Magyarország határai, hangsúlyozottabban mint Németország keleti határai, tanúsítják a békeszerződés elkészító'inek azt a bizonyos buzgóságát, hogy bárhol kitágítsák elveiket, ahol az lehetséges volt a szövetséges ország előnyére és az ellenséges ország hátrányára. Ezen hajlékonyság összegezett hatása jelentős volt; s a magyar propagandisták teljes mértékben kihasználták ezeket a kisebb [sic!] igazságtalanságokat.”5) A csehbarát Calvocoressi és Wint6 történészhez méltatlan csúsztatással igyekeznek leplezni a számukra (és a cseheknek) kényelmetlen tényeket a szlovákoknak adandó autonómia elmulasztásával kapcsolatban: „Szlovákia sokkal kevésbé volt fejlett, mint Csehország Bohémia és Morávia nevű részei, amelyek osztrák uralom alatt egy jelentős előrehaladást élveztek úgy a közoktatás, mint az iparosodás területén. Ennek következtében Csehszlovákia szlovák részeiben a függetlenség elnyerése után főleg csehek vezették a közigazgatást, és a szlovákok bizonyos mértékben (sic!) igazságosan vádolták a cseheket, hogy ezt az egyensúlytalanságot csak lassan akarták orvosolni.”7

Szinte számolatlanul lehetne sorolni a Robert William Seton-Watson8 és Henry Wickham Steed emlőin felnevelkedett történészek munkáit, amelyek Magyarországról és a magyar kül- és belpolitikáról ellenséges és a tényeknek nem megfelelő képet alkotnak, szorosan karöltve a hazai történészekkel, akik az elmúlt 45 év folyamán a Szovjetunió és a Kommunista Párt érdekeinek megfelelő szemlélettől vezérelve „dogmatikusan” torzították el vagy hamisították meg a magyar történelmet. Ez vagy önkéntes alapon történt, vagy pedig kényszer hatására, azt azonban megállapíthatjuk, hogy az Aczél-féle „kultúr”- politikával ellentétes munka nem jelenhetett meg, így Macartney könyve sem. Csak 1989 után adódott lehetőség az ideológiától mentes történetírásra, de még mindig nem született meg egy tárgyilagos átfogó mű Magyarország történelméről a két világháború között. Ennek megírásához hasznos segítség lehet Macartney munkája.

Carlile Aylmer Macartney (1895-1978) az első világháborúban hadi szolgálatot teljesített, majd a Cambridge Egyetemen fejezte be tanulmányait. 1919 és 1920 között újságíróként dolgozott Közép-Európában, s 1921-24-ben a Brit Konzulátuson Bécsben lett alkonzul. Később az RIIA-nak (Nemzetközi Kapcsolatok Intézetének) volt a munkatársa (Chatham House). Ezután Géniben a Nemzetek Szövetségénél munkaügyi és a nemzetiségek kérdéseivel foglalkozott. Munkássága kezdetén a nacionalizmust mint szociális fejlődési folyamatot elemezte. Ekkor került először vitába Seton-Watsonnal. Hozzá hasonlóan figyelemmel kísérte Bethlen angliai előadásait 1933-ban, de Seton- Watsonnal ellentétben nem illette kritikával Bethlen beszédeit.9 Magyarország barátja lett, de ez nem zárta ki, hogy ne kifogásolja a visszás magyar viszonyokat és álláspontokat. Élénken foglalkoztatta a határok revíziójának a problémája, és feltette a kérdést, hogy alkalmazható-e nemzetállam eszméje. Akkor (a harmincas évek közepén) kerül éles ellentétbe Seton-Watsonnal, amikor válaszként kimondja, hogy a politikai határok, amennyire csak lehetséges, feleljenek meg a nemzetiségi határoknak, azaz szükséges az etnikai revízió. A müncheni egyezmény után, 1938. október 26-án jelenik meg a „Magyar and Slovak. The Rival Claims. An Opportunity for Just Revision” című

793