Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 9. szám - Novák Mircea: A mindenkori menekülés mindenkori patológiája, avagy az örök megbékélés örök mítosza
NOVÁK MIRCEA A mindenkori menekülés mindenkori patológiája, avagy az örök megbékélés örök mítosza Azt mondja Montaigne, hogy azért kutatunk másféle állapotok után, mert nem értjük a sajátunkat, és kibújunk magunkból, mert nem tudjuk mi van bennünk. Valóban, az ember mindenkori meghatározottsága krónikus meg nem határozottsága. Ez csendül Heidegger szavaiból is: az ember rendeltetése sosem a válasz, hanem mindig a kérdés. A más állapotok kutatása viszont, az az örökös „távoliét”, az ember belsó' otthontalansága, amelyikről többek között Rilke is beszél, pedig állítólag az ember azzal a bizalommal születik meg, hogy a világban otthon lesz (Hamvas B.). Távol a világtól, s távol önmagától. Marcus Aurelius szerint az emberek búvóhelyet keresnek maguknak. Menekülnek a világtól. Az ember mindenkori otthontalansága három síkon jelenik meg: az elsó' a „családi fészek” („tűzhely”) metaforájával kapcsolatos, a második társadalmi síkon jelenik meg, annak determinizmusában, ill. annak abszurditásában, a harmadik mozzanat pedig egzisztenciálisan, bár megjelenhet mindhárom együttesen is, mint az otthontalanság interferenciája, tragikus láncolatként pedig azok eszkalációja. Az egzisztenciális otthontalanság, mint olyan, a tér-időbeli vonatkozást fogalmazza át: a bárhol-bármikor, min- denhol-mindenkor, a krízis, a szellemi nyugtalanság állandósulását tárja fel. A probléma a maradandó „itt és most”-ban jelenik meg. Az amint volt ott és akkor, és az amint majd lesz ott, és majd akkor teljesen irrevelánssá válik. Az „itt” az helyzet, s nem térbeli vonatkozás. A „most” nem időbeli, hanem helyzetre vonatkoztatott. Az egzisztenciális otthontalanság metafizikai otthontalanság, az otthontalanság eszkalációjának végkifejlete, a metafizikai kirekesztettség. Az első esetre a példa - többek között - Móricz Zsigmond ,A világ végén már szép és jó...” c. novellájában és ,Árvácska” c. regényében jelenik meg. Emlékezzünk az „Ott... ott...” utalásra, ui. a kis Rozi, az árva „Nem merte kimondani, hogy ott jobb, a világ végén... Ott jó lehet.” Az árva gyermek csak önmagának kénytelen fogalmazni. Ott feszül lelkében az elfogadottság és szeretet utáni vágy és a társadalom (mely jelen esetben a világ szinonimája számára) hideg és kegyetlenségében kéjelgő nyers valósága, e kettő antinómiája. Azzá a fajtává vált, akinek „befelé folynak a könnyei” (Móra Ferenc). Ez a sorsa. Kirekesztettség. Az igaz-szerető hívó szót várja, amely 762
