Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 9. szám - Novák Mircea: A mindenkori menekülés mindenkori patológiája, avagy az örök megbékélés örök mítosza

tudatja vele, hogy valakinek ő is fontos. De hiába várja. Camus szerint az ember számára nem lehet szörnyűbb büntetés, mint a fölösleges és reménytelen munka. Az élet azt mutatja, hogy lehet: a fólöslegesség érzése, amiről egyébként ő maga is beszél, amint látni fogjuk arról, hogy az emberi szellem hívó szavára a világ esztelen csendje a válasz. Kirekesztettség. Cui prodest? S ha nem használ senkinek, hát nem abszurditás ez? Qaeritur? Tudjuk: sohasem az érték van válságban, hanem az ember. Az érték, éppen (mert az) ami érték, önmagában hordozza érvényességének alapját, akkor is, ha emez utóbbi mindenkori vita tárgya, az ember esetlegességéből kifolyólag: az esendő ember nem tudja hiánytalanul megragadni a maradandót. Eme helyzetben a krízis abban leledzik, hogy a számára otthont nem adó világ azt követeli tőle, hogy otthonosan érezze magát benne. Otthonosan az otthon- talanságban. Lehet-e embertől ilyet követelni? Pedig nem kívánt mást, csak azt, amit az ő személye teljes joggal megkívánhat: hogy elfogadják. Az árvaság metaforája az otthontalanság metaforájával válik azonossá. Az elfogadtatni, vagy nem elfogadtatni a „lenni, vagy nem lenni” alapkonfliktusa számára. Az ,Árvácska” c. regényről azt írja Halász Gábor 1942-ben, hogy „Rémtörténet... Vádirat, ahol már nincsenek vádlottak, százados törvények végzik őrlő munkájukat, százados mérgezettség érleli gyümölcsét, már senki sem felelős, sem fent, sem lent, talán az égben sem... nem értelmünkhöz szól és nem akaratunkat akarja felrázni, idegeinkbe lopja be a tehetetlenség metsző fájdalmát.” A regény végén a jelképes tisztító tűz, mint tűz: „nyoma sem látszott annak, hogy itt ház állott, és hogy abban emberek éltek... elmúlt a kegyetlenség. Minden békés lett, átalakult, másfajta valamivé az egész élet...”. Nem más ez, mint a Dosztojevszkij-mélységű szenvedés regénye. Az árvaság nyilvánvalóan a magány és a kiszolgáltatottság szinonimájává vált, de az ember nem bírja ki az ítéletet, a reménytelent.

Halász Gábor megragadóan sommázza a társadalmi determinizmust, de kétséges, hogy ez akármikor is ily mérvű felmentő jogosítványként bírhat az ember számára. A képlet, hogy ahol mindenki felelős, ott senki sem felelős, több mint veszélyes, amint az a sarté-i gondolat is, hogy a piszkos világban az egyén megőrizheti tisztaságát. Gyilkosok közt cinkos, aki néma (József Attila). A közösség felelőssége nem zárhatja ki az egyén felelősségét, tévhit az is, hogy a részletekre kiteijedő törvényhozás biztosítja a társadalmi rendet. A törvények szabályossága és szükségszerűsége nem szünteti meg az egyedi esetek kiszámíthatatlanságát. Az egyén nem bújhat ki a felelősség alól, mert az igazság nem tévesztendő össze a társadalmi jóváhagyással. Atöbbség állás- foglalása sohasem lehet az igazság kritériuma. Camus kiindulópontnak szánja az ember ártatlanságát vizsgálatában („Az abszurd ember”), igaz, nem pusztán társadalmi vonatkozásban. Am tudni kell, hogy az ember nem az ún. iniciális ártatlansággal rendelkezik. Az ember magával hozza annak az életnek a képét, amely életre öröme támadt megszületni (Hamvas B.). Ha nem találna benne otthonra, kockázatos lenne azt pusztán az abszolút determinizmus számlájára írni. Az ember számára a világ lehetőség és képesség kibontakoztatás-együttesének élettere. Ha e világ majd ellenségesnek tűnik föl számára, úgy azért maga is felelős lesz: „a világnézeteket nem az igazság érdekében építik, hanem a rossz lelkiismeret ellen. A világnézet »tudós épület, amelyben az ember elrejti szorongását«” (uö). Az ártatlanság intronizációja

763