Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 9. szám - Jacques Derrida: A hivatás jövője avagy a feltétel nélküli egyetem

ható lehetséges rendjéből való, a már lehetséges kibontakozása. Ez a hatalom, a „képes vágok”, a fel vagyok jogosítva rendjéből való. Nincs meglepetés, tehát nincs erős értelemben vett esemény. Annyit jelent ebben a mértékben legalább is, hogy nem érkezik meg. Mert ha van ilyen, ha van valami ilyesmi, annak aki érkezik vagy aki érkezik és nekem érkezik tiszta egyedi eseményszerűsége, akkor ez feltételezne egy olyan betörést, amely átszakítja a horizontot, megszakítva minden performatív szervezetet, minden egyezményt vagy minden egyezményesség által uralható összefüggést. Mintha azt mondanánk, hogy ez az esemény csak ott történik meg, ahol nem engedi magát megszelidítani semmiféle „minthá”-val, vagy legalább is egyetlen „minthá”-val, már olvasható, megfejthető és tagolható mint olyan-nal. Úgy mint ez a kis szó, a „mintha” „mint”-je, akár csak a „mint olyan” „mint”-je - amelynek tekintélye megalapoz és igazol minden ontológiát ugyanúgy mint minden fenomenológiát, minden filozófiát mint tudományt vagy mint tudatot, ez a kis szó „mint” lehetne az igazi probléma neve, hogy ne mondjuk, a dekonstrukció célja.

Nagyon gyakran mondják, hogy a performatívum létrehozza azt az eseményt, amelyről beszél. Tudni kell azt is, hogy fordítva, ott, ahol performatívum van, egy a nevére méltó esemény nem érkezhet el. Ha az, ami elérkezik, a lehetséges horizontjához tartozik, tehát egy lehetséges perfor- matívuméhoz, akkor ez nem érkezik, a szó teljes értelmében. Amint már gyakran megpróbáltam megmutatni, csak a lehetetlen tud megérkezni. Ugyanerre a gondolatra támaszkodtam, amikor gyakran emlékeztettem a dekonstruk- cióra, hogy lehetetlen, vagy a lehetetlen, és hogy nem módszer, doktrína, spekulatív metafilozófia, hanem ami érkezik. Azok a példák, amelyekkel megpróbáltam igazságot szolgáltatni ennek a gondolatnak (a lelemény, az adomány, a megbocsájtás, a vendégszeretet, az igazságosság, a barátság, stb.) megerősítették a lehetetlen lehetséges, a lehetséges mint lehetetlen, egy lehetséges-lehetetlen gondolatát, amely nem engedi magát a lehetőség vagy a virtualitás metafizikai interpretációja által meghatározni. Nem állítanám, hogy a lehetetlen lehetséges e gondolata, a lehetséges e más gondolata a szükségszerűség gondolata, de, mint azt máshol megpróbáltam megmutatni, a „talán”, a veszedelmes „talán” modalitásának gondolata, amelyről Nietzsche beszél és amelyet a filozófia mindig le akart igázni. Nincs az eseménynek jövendője, sem az eljöveteléhez való viszony, a „talán” tapasztalata nélkül. Az, ami megtörténik, nem kell, hogy lehetségesként vagy szükségszerűként bejelentkezzen, különben eseménybetörése eleve semlegesített. Az esemény egy talán-ból emelkedik ki, amely nem a lehetségessel, hanem a lehetetlennel illik össze. És ereje tehát egy performatívum erejére vagy hatalmára visszave- zethetetlen, még ha ez az erő adja is végül esélyét és hatékonyságát a perfor- matívumnak, annak, amit performatív erőnek neveznek. Az esemény ereje mindig erősebb, mint egy performatívum ereje. Azelőtt, ami hozzám érkezik és még abban is, amit én döntök el (és amit próbáltam megmutatni a Politique de l’amitié-ben, hogy ennek bizonyos passzivitást kellett magával hoznia, lévén az én döntésem mindig a másik döntése) a másik előtt aki érkezik és nekem érkezik, minden performatív erő túláradó, felülmúló, kitett.

Ez a talán tapasztalatához illő erő őrzi affinitását vagy összejátszását a „ha”-val vagy a „minthá”-val. És tehát a feltételes egy bizonyos grammatikájával: és ha ez megtörténne? Ez, ami egészen más, képes lenne megérkezni,

759