Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 9. szám - Jacques Derrida: A hivatás jövője avagy a feltétel nélküli egyetem

vagy magának az irodalomnak neveznek a kánonok nagy kérdésével együtt (a klasszikus humántudományok hagyományos és nem vitatott tárgya), hanem az irodalom, az irodalomnak nevezett modern intézmény, a fikcióval és a „mintha” performatív erejével való kapcsolata, mű-, szerző'-, aláírás, nemzeti nyelv fogalma, a mindent kimondás (vagy a mindent ki nem mondás) jogával való kapcsolata - ami ugyanúgy meglapozza a demokráciát mint azon feltétlen szuverenitás eszméjét, amelyet az egyetem magának követel, és benne azt, amit a tanszékeken és rajtuk kívül humántudományoknak neveznek - történetét.

5. Ezek az új humántudományok ugyanebben a stílusban fogják tárgyalni a hivatás, a hitvallás, a hivatásossá válás és a professzorság történetét. Vezérfonala ma az lehetne, ami akkor történik, amikor a hitvallás, a professzor hitvallása nem csak azon tudás kompetens gyakorlásának ad helyt, amelyben hiszünk, nem csak a konstatívum és a performatívum klasszikus szövetségének ad helyt, hanem az egyedi műveknek, a „mintha” más stratégiáinak, amelyek események és amelyek az akadémiai mező és a humántudományok határait érintik. A professzor és feltételezett tekintélye bizonyos alakzata végét segítjük elő, de azt hiszem, eleget mondtam, mindezt a professzorság bizonyos szükségszerűségében.

6. Ezek az új humántudományok tehát végül ugyanebben a stílusban fogják tárgyalni, de egy kétséges tükröző visszafordulás folyamán egyszerre kritikusan és dekonstruktívan a „mintha” történetét és mindenekelőtt a performatív és konstatív aktusok e nagy értékű megkülönböztetését, amelyek számunkra mindeddig nélkülözhetetlennek tűntek. Tanulmányozni kell (és ez már elkezdődött) e döntő különbség történetét és határait, amellyel kapcsolatban úgy tettem, mintha fenntartás nélkül hinnék benne, ma, mintha abszolút megbízhatónak tartottam volna. Ezek a dekonstruktív munkák nem csak Austin eredeti és zseniális munkáját érintették, de gazdag és izgalmas örökségét is, immár majd egy fél évszázada, különösen a humántudományokban.

7. Most a hetedik ponthoz érek, ami nem a hetedik nap. Vagy inkább: talán hagyom a végére érni, most ezt magát, ami, érkezve, megtörténve vagy helyet foglalva, forradalmasítja, felforgatja és megfutamítja még azt a tekintélyt is, amelyet hozzájuk kapcsolunk az egyetemen, a humántudományokban,

a) a tudáshoz (vagy legalább is a konstatív nyelvű modelljéhez)

b) a hivatáshoz vagy a hitvalláshoz (vagy legalább is performatív nyelvű modelljéhez)

c) a „mintha” működtetéséhez, legalább is performatív működtetéséhez.

Ami általában érkezik, ami megtörténik, ami váratlanul bekövetkezik,

amit eseménynek nevezünk, mi ez? Alanyára kérdezhetünk: „Mi ez?” Ez nem csak meglepi a tudás nyelve konstatív és propozicionális módját (S est P), de nem is hagyja, hogy egy alany performatív beszédaktusa irányítsa. Amennyiben képes vagyok egy a többi performatívumhoz hasonlóan a konvenciók, a legitim fikciók és egy bizonyos „mintha” által garantált performatív aktus által egy eseményt létrehozni és meghatározni, nem mondanám, kétségtelenül, hogy semmi nem történik vagy nem érkezik el, de az, ami megtörténik, érkezik vagy ami nekem érkezik, egy elvárási vagy előzetes megértési horizontban, röviden egy horizontban még ellenőrizhető és tervezhető marad. Ez az ural758