Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 7-8. szám - Fröhlich Ida: Ígéret és beteljesedés

híveitől, vagy nem megbízható isten, vagy pedig csak őrült hívének bomlott fantáziájában létezik. Eltekint az epizódnak az Ábrahám-történet egészében betöltött jelentőségétől és jelentésétől. Ott ugyanis semmiképpen nem egy bosszúálló Isten rosszindulatú szándékának megnyilvánulása, és semmiképpen sem szolgál az erőszak igazolására. Nem ez a történet szolgálhatott szentesítésül „a Néróknak, Sztálinoknak, Eichmannoknak, ... akik bűntudat nélkül tudnak, s talán akarnak kegyetlenkedni. Azt sugallhatja, hogy bízvást kést emelhetnek atyjuk fiára, hiszen Isten, ha nem ért egyet, lefogja kezüket”. Durva és veszélyes csúsztatás az ellenséges szándékú erőszakot az áldozattal azonosítani. Áldozatul ugyanis az istennek ajánlanak fel híveik valami értékeset azokban a vallásokban, amelyek ismerik ezt a formát - ökröt, juhot, ételt, italt, vagy - ad absurdum - a legkedvesebbet, Izsákot - az erőszakot és pusztítást viszont pusztán ellenséges indulatok szülik. Ezért hamis és bántó az (egyébként, sajnos, általánosan elterjedt) holokauszt (’égőáldozat’) szó használata emberek módszeres kiirtására, hiszen itt nem az (akár vak) istenfélelem, az érték felajánlásának szándéka vezette a gyilkosok kezét. Bántó félremagyarázás az utószó eszmefuttatása is, mikor kegyetlenségünk - a szerző szerint tanult viselkedésünk - egyik mintájául ezt teszi meg.

A mondanivaló formába öntése, a történetek kibontása körülményes és nehézkes. A szerelmi szál, Ábrahám és Hágár kapcsolatának ábrázolása suta. A regénybeli odaadó Hágárral Ábrahám az ágyban sokkal jobban érzi magát, mint Sárával valaha is (ugyanez áll egyébként Sára és a fáraó hajdani viszonyára, melyet a regény valóságosnak vesz). Ezekre az emlékekre szereplők - a hősök és környezetük is - minden megragadható alkalommal hosszan és szívesen emlékeznek, az unalomig ismételt esetlen sztereotípiáknak köszönhetően meglehetősen gyermeteg módon. Ilyen ismétlődő motívum a Hágár sátra mellett emelt kőfal emlegetése is. A fal az ágyas és a feleség sátra között áll, és Hágár kéjes sikolyait lenne hivatott felfogni, természetesen éppen ellenkező hatást érve el. A nomád környezetben játszódó regényben ez az elem mesterkélt és nem odaillő. A realisztikusnak szánt háttérben ugyanis elveszti azt a naív bájt, amely egy középkori midrásnak talán még sajátja lehetett. A háttér, a couleur locale rajza a regényben tudálékos és halovány. Az ókori Közel-Kelet színhelyeit és levegőjét jórészt szárazon kopogó fiktív helynevek és események emlegetése hivatott felidézni, noha a színhely megrajzolásához, az emberek, a szokások felidézéséhez éppen elég bibliai és más eredetű forrás szolgál. Kellemetlen tárgyi tévedések is akadnak: a térképre vetett egyetlen pillantás is meggyőz, hogy Lúz, azaz Bétél, valamint Aj eléggé messze esnek a Negeb tői.

A mondanivaló megvilágítására a szerző több raisonneur-figurát is beiktat, mint Sára héber szolgálóját, vagy Omaant, a bölcs egyiptomit. Mindazonáltal fárasztó követni a szöveg mesterkélt kacskaringóit, a két monológ és az utószó kitérőit és gondolati bakugrásait, a lapos és hamis megállapítások sivatagos útjait. Mégis, ami miatt megéri elolvasni ezt a könyvet, az, hogy gondolkodásra késztet, kiválasztottság-tudatról és emberi gyarlóságokról, saját korunk eseményeinek értékeléséről és a Biblia üzenetéről - és ez nem csekélység napjaink kultúrájában, amely jórészt csak készételt nyújt szellemi táplálékul gyermekei számára.

(Budapest, Magyar könyvklub 1998)

731