Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 1. szám - Szemadam György: Bor és művészet

Hamvas Béla szerint ugyanis: „Van bornép és pálinkanép. A bornépek zseniálisak, a pálinkanépek ha nem is mind ateisták, de legalábbis hajlanak a bálványimádásra. A nagy bornépek a görögök, a dalmátok, a spanyolok, az etruszkok, az igazi borvidékeken az olaszok, a franciák és a magyarok.”

Istenem, mivé lettek azok az igazi magyar borvidékek? Hol vannak azok az igazi borok, melyekről Hamvas beszél? Tényleg a tökéletes bűnbeesés állapotába kerültünk? Mert a bor választóvíz is! A jó bor Istenhez emel, a rossz bor a pokolba taszít. A jó bor összeköti a barátokat, a rossz bor veszekedést szít. Az ivás pedig művészet. Valahogy úgy, mint ahogy a szerelmeskedés.

Ismét Hamvas Bélát idézem: „Az ivásnak egy törvénye van: bármikor, bárhol, bárhogyan. Komoly idő, komoly ember és komoly nép számára ennyi elég. Ma sajnos ezzel a törvénnyel a legnagyobb visszaélések történnek. Hallottam, hogy valaki nyáron alkonyaikor a lugasban szentgyörgyhegyit ivott és közben újságot olvasott. Ha nem szavahihető ember mondta volna, azt hinném, hogy hazudott. (...) Aborivásnak ugyan nincs múzsája, de ha nincs is, helyesen jó bort csak az tud inni, aki múzsái nevelésben részesült, állandóan költőket olvas, muzsikát legalább hallgat, ha maga nem is csinál, és képekben gyönyörködik. Ez az ember a helyes időpontot is meg tudja választani a munkára, a sétára, az alvásra, a beszélgetésre, az olvasásra, csak ez tudja, hogy szerelmet és bort bárhol, bármikor és bárhogyan.”

Mindebből persze ki kell világlania annak, amit itt kerülgetek, hogy hát a bor és a művészet olyan két eszenciája szellemi világunknak, mint mondjuk a kenyér és a só a testnek.

Szándékosan nem idézek itt magyar képzőművészeti példákat a részegség isteni vagy ördögi, áldott vagy áldatlan őrületére (Remélem Csutoros Sanyi és Samu Géza, hogy ott, ahol most vagytok, már csak jó borokat isztok!), de talán nem tekinthető véletlennek, hogy régi, klasszikus kínai festők is alkottak ittasan. Szu-Tung-po, a XI. században élt költő-festő, egy versében így emlékezett meg erről: „Éhgyomorra megitattál, s a karcos bor mámorában / ágashegyes bambuszokat, sziklákat szült tüdőm-májam. / Részeg fejjel az alkotás dühét nem fojthattam vissza, / s házad hófehér kőfalát ocsmányul összepingál- tam...” Ugyancsak róla maradt fenn az a történet, hogy egyszer meglátogatta híres kortársát, Mi Fut. A vendéglátó két asztalt állíttatott fel egy szobában, amelyeken a legjobb minőségű ecsetek, tusok és 300-300 levél rizspapír, no meg erjesztett rizsbor volt. Amikor Szu belépett, kacagása nyugtázta a látványt és szót sem vesztegetve asztalhoz ült, ivott és festeni kezdett. A házigazda követte példáját. Alkottak, ittak és hatalmasakat nevettek. A szolgálók állítólag alig győzték dörzsölni számukra a tust és hordani a bort. Csodálatos versek és kalligráfiák kerültek ki a két mester keze alól, s éjfél lett, mire elfogyott a papír és talán a bor is. A két művész habár alig váltott szót (a vége felé talán már képtelenek is lettek volna erre), a legjobb barátként váltak el és munkáikat kicserélték.

Legyen ez a furcsa rítus példa számunkra. Hiszen bármennyire is nem komoly az idő, amiben élünk, és nincsenek már komoly emberek vagy népek, még mindig bármikor, bárhol, bárhogyan felmutathatjuk áldozatunkat, a legjobb képességeink szerint való alkotás tettét. Borral, vagy anélkül!

Hisz mint szellemi vezetőm - Hamvas Béla - írta le ,A bor íilozóíiájá”-nak mottójaként: „Végül is ketten maradnak; Isten és a bor.”

79