Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 7-8. szám - Vasadi Péter: Költészet mélyhegedűn; "Most egyszerre látok..."

„Most egyszerre látok...”

LACKFl JÁNOS VERSEIRŐL

A kötet borítójának ferences-habitus színe van, halvány homokbarna vagy inkább homokdrapp. A címe: Öt seb. A világhírű (ugye, milyen csekély jelentésű szó ez), a világhírű öt seb Krisztusé. Athallásosan róla szól ez a kötet az öt seb-ember legendájában. Ok maguk távolról sem legendák. Négyük a zsidókeresztény európai szellemiség alapító atyái közül való, Szent Margit is sokkal több, mint amennyit tudunk róla. Lehet, furán hangzik: amit Lackfínál olvasunk Szent Margitról, az a több. Korának Lízió'i Teréze lehetett, internet- telen, kommunikációs viszonyok nélküli, de hősi elhamvadásában. Tehát öt seb-ember, sebből élő, növekvő s szétsugárzó, Istensebezte, istenszerelemben boldogan vergődő, megőrült, örökéletű ember legendáiról olvasunk ebben a kötetben. Vagy keveset vagy sokat kell tudnia a szerzőnek ahhoz, hogy hozzájuk nyúljon. Vagy se keveset, se sokat, hanem azt — s ez esetben csak azt —, amiben egy velük. Lehet, vakmerő sőt abszurd ez az állítás, mégis ez itt a lényeg. Minthogy valamennyien Isten udvarában járkálunk, ahol égetnek a falak, elsüllyednek az érdekek és az érdemek, szempillantás alatt nőnek ki az áhítat erdői a földből. Ha valaki a seb-emberek testvérének meri magát érezni, akkor az. Itt a költészet ereje provokáltatik. Lássuk, hogyan.

A kötet két fő vonását véltem fölfedezni: először a megjelenítés végig egyenletes, eltökélt szándékát a misztikusok szemléltetésében, a be- és alápil- lantást a filmszerű képvágásban, a jelentés pillanatnyi vagy hosszabb meg- zendítését, és ami fontos, beleszólás, hízelgés, édeskedés nélkül; a bennfentes bizalmaskodás, a deklamáló vallásos költészet máig ki nem hevert baja. Lack- finak elég átfogó, és látásra elég éles az az ontológiai szemszög, amit költészetnek nevezünk, megkülönböztető jelző nélkül. Éppen ezért lehet vallásos is, illetve - a legtágabban értelmezve - nem is lehet más, mert ontológiai, egyetemes szemszög.

Másodszor, a fonti szándékban sikerült a misztikusok finom, bátor, mégiscsak érintő, jelzésszerű, inkább sugalló, mint megrajzolt személyes ábrázolása.

Ismerve mindkét - mondjuk így - törekvés kockázatát, a kötetet jelentős hatású teljesítménynek érzem. Számomra különösen meggyőző a költő azonosuló tartózkodása, vagyis az, hogy miközben együtt van, sőt egy „alanyaival”, őrködik a kifejezés és az ábrázolás szabadsága fölött. Szólni kell a kötet míves töredékességéről, mintha egy belső napló kiszakított részeit olvasnánk versekként, holott ezek címtelen, önálló, kisformátumú versek. A mindenütt jelenlévő hit, átélés, intuíció egysége valami bőbeszédre hajló tömörséget éreztet; „a sok” feszültsége pontos jelzőt, érettségre jellemző igéket, megkapó szavakat, szóképeket vet föl „a kevés” fólszínére. Mondok néhány példát a láttató erőre, és a kérdéses sorokra is.

716