Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 7-8. szám - Vasadi Péter: Költészet mélyhegedűn; "Most egyszerre látok..."

Pál apostol „Sivó homokvihar”-ban vágtázott, hogy „kicsavarja” a homokszemek tűivel „szurkáló kezet”; ez a sebesség fölvillantja a keresztények meg- győződéses üldözését. „Türelmetlen topogva”, olvasom a két szóból álló sort. Az érettség jelei nemcsak az ilyen igék: körbefordul, alápereg, gyúrkodom, megroskasztja, durrog, ráznám-rázogatnám, pöndörödik, dohog, hanem az idézett két szó is (türelmetlen topogva) intakt, frissen sült, az etikumtól száraz és fényes leleményt mutat, s a kétfelé osztott magánhangzó-rendjével — balra esnek az e betűk, jobbra az o-k s az „a” - az ellentmondásos páli magatartásra utal. Azt hja W. B. Jeats: a jóknak nincs hitük. Itt a hitben áll nemcsak a ,jó”-ság, esztétikumként is, hanem az alkalmasság is.

Viszont,A beszakadt körömágy”-nak nem a lüktetése dagad sokszorosára, hanem a lüktetésben maga a körömágy. És talán nem a „kémények tüdőmélyről / fuldokló füstje”, hanem a kémények fuldokló tüdőmélyéből kicsapódó füstje. A ,lábunkba oltott / szőnyeg” képe tisztázatlan. Állkapcsom kattan, nem kattog. A „sátormennyezet” az esőtől behasasodik, nem ki. Itt-ott a barokk—modern gongorizmusa csillan föl, inkább csak kísértésként. Kritikus észrevételeim vitathatók; nem azok a kötetbe egymás után következő szép, sőt kiváló megoldások. íme: micsoda „ág” lehet az, amelyen „elbillen / a min- denség”? Jessze törzsökéből való. „Hideg és merev / vaskesztyű vagyok / egy forró kéz / mozgat s tüzesít át” - ez Pál apostol.

A „görcsös fa-oduban” tüzet rakó Remete Szent Antal magaégető szenvedélye Bosch-i látványt idéz. Az eső fonalon „görgő gömbjei”-ben a magány hull a tarkójára. Ezt a magányt árasztja el hirtelen „a képzelet sikátor-mélyi / hús-vér színjátéka”. Szent Ágostonhoz illő tömörítés: „hol voltál / hová sietsz sietsz-e”, s rejtett célzás a püspök édes örömöket ízlelő előéletére: a lomboknak „hepe-bupás / nagy függőkertjei” vannak, és „Mintha tenyerek / verődnének össze” „az idő evezőcsapásai / visznek mindig előrébb”. ,Belépek a tűz / ötvösműhelyébe”, ez Szent Ferenc. Elnyűtt habitusán a „nap-kenyér-darabkák”-kal „kering a réten”. így lát Ferenc: ,Á madár szerkezet / belül ólomgolyó kotyog”, s egy gyönyörűség következik: „nyelvem hegyéről szavam / párnákra helyezem”. S még egy: ,Álint hógolyókat hajítom / végül az ég felé / az apró lelkeket”. A hó és Szentferenc édes testvérek voltak. Bár Ferenc gyulladásos szemmel botorkált utolsó idejében, mégsem uralkodott „üveglencse” romló szemei fölött, mint az épszeműeknek. Amit ő lát, ez: ,p villámlás egy óriás / növény gyökérzete”.

És Szent Margit a fólmosóronggyal és a fadézsával, mint Edith Stein, ahogy örömmel hagyja ott íróasztalát, s fut a konyhába rendtársai közé krumplit hámozni. Margit kezében ,A szigeti fagy / halk reccsenéssel / engedi útjára / a kiömlő vizet”. A szentek köré mindig oda van telepítve az, ami közönséges, nyűgös és jelentéktelen. Emberként, dologként, föladatként. Környezetül és szenvedésül. Margit,Férfi nem látta” derekát vezeklő öv szorítja. Apró vashegyeit „egyenként” illeszti a test lukacskáiba. „Kerékről perdülő / vékonybeszédű sár” van a talpa alatt. Benne „tolvaj állatok” ujjnyomai. S a kísértés előtte: /ürge ifjak / harisnyásan cipellősen / énelébem” kiugrálnak; honnan? ,Fatörzsekből”. Milyen gyöngéden távolítja el őket: „hajoljatok ti ifjak / vissza” a fa „erezetbe”. S „Ha az eső már / nagy bocskorcsattogással / ugrándozik” a kövön, Margit kiszalad ,kövér szemű... / fürtöket” szüretelni.

717