Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 7-8. szám - Vasadi Péter: Költészet mélyhegedűn; "Most egyszerre látok..."

hatatlan / versenye szól.” Hangversenye: E költészetben fontos szerepe van a népnyelvnek, mely magasat jelent, nem alacsonyát.

Anépnyelv megó'rzött szavait nem hagyhatjuk említetlen: figyeljünk csak: le-le pó'cködni, eztán, erdőlő nép, fagyos viseltség, cédulás kápsa, lappadt tűz, dübbenve esőzik, tért-tűrt, hederget, gabriánmadár, lustos kád, Pátészó, be- bongyolt, s pustol a hó.

Annak ellenére, hogy verseinek sokszor tárgyuk van, személyeknek ajánlottak, történeti vagy megtörtént dolgokat említenek, tehát mintegy tartalmuk adódik, ami a posztmodern babona szerint szentségtörés, ennek dacára a költő mozdulatai s mozzanatai a nyelvben, s nem az eseményben mennek végbe, s a nyelvben, mint közegben benne maradnak. Mintha valaki tengeri halász létére csak a Golf-áramlatban fogna nagy halakat. így csakugyan mindent megírhat. Mondatformálásában olyan független, magától az eseménytől is, hogy az olvasó azt érzi: a látás mélye és a fölszíni tapasztalás elválaszthatatlanul egybe esik. Mer elmondani valamit. Ennek ellenpontja eredeti syntaxisa.

Versmondatainak szórendje nem helytelen, hanem inverzív, vagyis a szavak sorrendje és helyi értéke ki van téve a vízszintes mozgásnak. A szórend fölbukkanó szavakkal töltődik föl, kibővül vagy ellenkezőleg, hirtelen megrövidül. Versmondatait a mögöttes irányítja, nem a prozódiai logika, s nem ritkán a rejtőzésből fóltörő s világos keresztény hit, mint vágy, erő, értelmezés, név. Kimondódik a Jézus, a húsvéti „Uram”, a futórózsás pünkösd; a szerző egyedül attól fél, nehogy hivalkodjék. Velük. E mondatok váratlansága szelíd, olykor dünnyögő, de sehol sem tompa, elmosódó, hanem kirajzolt; finoman távolított, de elkerülhetetlen. Az ember fólteszi a kérdést: mi a nyelv Kalász Mártonnak? A válasz: ország, létmód, alapzat, egyszersmind háttér, levegő miközben pontosan az - szemre is -, amit a verstest mutat, amit olvasunk, érzékelve s ideértve az előzetes megfontolás ízeit is, a folyamatos fordulatosságot. Mintegy egységes szó-liturgia anélkül, hogy mágiává válnék. A mágiának nincs liturgiája, mert önmagát szolgálja.

Ez a költészet - a Hölderlin; séta-töredék című vers tanúsága szerint - „se halkan, se hangosan öröm...”. Igen, de azért halljuk, ahogyan „Barátnőm, Brigitte, Berlinben a csontocskát hallja recsegni / versben...”. És hozzáhalljuk, amit Gottfried Benn mond a költészet lényegéről: „Alapjában véve azt tartom, hogy a lírának nincs is más tárgya, mint a lírikus...”, Babits-nál ugyanerre emlékezvén. Szóval a költő - is - festi a rózsát.

Széphalom Könyvműhely

715