Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 7-8. szám - Vasadi Péter: Költészet mélyhegedűn; "Most egyszerre látok..."

VASADIPÉTER

Költészet mélyhegedűn

KALÁSZ MÁRTON: A RÓZSAFESTŐ

A szerző verseskönyvének a rózsafestő a főszereplője, ha egyáltalán lehet ilyet mondani egy verskötetre. A végén aztán kiderül, hogy ez az állítás igaz is, nem is. Nem egy rózsafestőről van szó, hanem a rózsafestőről, aki odaáll a talán sápadt rózsa elé, és elkezdi festeni. Rózsafejet rózsafej után. Őrületnek tetszik a dolog, mint minden, amit csak egyáltalán valaki végez. Mintha a színében kifeslett rózsának sem volna igazi színe. Valami nagyon fontosat tud a színekről, sőt a rózsákról az, aki ilyesmire vállalkozik. És a rózsák ürügyén kénytelenek vagyunk magunkra gondolni; hátha rólunk van itt szó? Megszületünk, és ez csak kezdetnek jó. Miután megszülettünk, meg kell szülnünk egymás szellemét. Nem igazítunk egymáson, ez kevés. Megszüljük egymást. Világra segítjük. Ebbe a csodálatos képtelenségbe, mely a valóság alapja, minden beletartozik. Ez a kötet az emberi valóságról szól, anélkül, hogy absztra- hálna a szükséges mértéken fölül. A költészet csak a szükséges mértékben von el, hogy az általánosat a legegyedibbként adja vissza.

Megismerjük a kötetből a rózsaságunkat. Nemrég olvastam valahol ezt a tőmondatot: „az ember büdös”. Van szaga, kétségtelen. De van illata is. Csak másfajta orr kell hozzá. Rózsaságunknak a folyamatos megváltásunkat hiszem. S hiszi ez a könyv is. Dante vakító s örökké forgó fényrózsájának világosságában élünk, tetszik vagy sem. Benne a költő beszélhet, sőt beszélnie is kell a sötétségről, az éjekről, a szenvedésről, a szerelemről, a hétköznapiról, a pillanatról, amiről csak akar. Kalász Márton ódái visszafogottságával s kibontó lassúságával teszi ezt. Különös: aki odaad, az sokkal eredetibb módon kap vissza. Élesebbek lesznek a mondatai, pontosabbak a képei, a vonalai, nemcsak lát, hanem átlát, érintésére megnyílik a dolog, a zár, s ha emlékezik, teremt is. Kalász Márton versbeszéde valamilyen élen kanyarog, egyedül, önállóan, billenékeny, de biztos egyensúlyban, tartózkodva a lapos tényszerűségtől, de a lebegtetéstől is. Ügyel arra, hogy a jelenés vagy a jelenség ne merevedjék látomásba. Ő arról a jelenről beszél, amely magába szívta a múltat is. Ezért a múltbéliek is ma történnek verseiben.

Társakat nem ismerünk föl mellette, rokonokat igen. Talán a tudatos tudattalannak Rilkéjét, a borongós, de elborulásaiban is fölsugárzó Hölderlint, olykor Sylvia Plath kiszámíthatatlanságára gondolunk versei olvastán, egy- egy sora után mintha Berzsenyi mélytűzű higgadtsága vagy Szenczi Molnár Albert nagy lelki tisztessége érintene meg minket. Kalász Márton versenyben van. „Gyönyörűm” - íija - „Isten befejezetlen - / nem hihetetlen, abbahagy714