Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 7-8. szám - Horkay Hörcher Ferenc: Egy könyv a második világháború idejéből

tényszerűt együtt kezeli az eszmeivel. Az arisztokrácia hatalom, gazdagság és „különös szokások”, például beszédmód. De: ,A XVIII. Század vége előtt a szó még egy erkölcsi jelentést is kapott, amelyik a XIX. Században aztán általánosan elismertté lett. A gentleman képviselte a nemzeti eszményt.”

Az írást olvasva fokozatosan érthetjük meg: ez az egyszerre materiális és intellektuális közelítésmód teszi meggyőzővé Belloc stílusát. Ezért tűnik any- nyira hitelesnek például amit a public schoolok jelentőségéről ír. Egyrészt, hogy ez az intézmény „közvetlen kapcsolatban áll a gazdagsággal”, másrészt, hogy A public school, ahol a gentlemaneket nevelték 12-13 éves koruktól 18 éves korukig, életük legfontosabb emléke marad.”

De hová akar kilyukadni a szerző mindezzel? Például oda, hogy megágyazzon olyan kitételeknek, mint „Az arisztokrata állam alaposabban és tökéletesebben megerősíti az ország egységét, mint az önkényuralom.” Az ilyen megállapításai ugyanis legtöbbször - szövegkörnyezetükben - meggyőzőnek, történetileg és filozófiailag egyaránt igaznak tűnnek. Mi jellemzi még az arisztokrata államot: a ,bölcs mérséklet”, „az állandóság és a folytonosság”, „a jogászok ... testületének szerepe”. S ráadásul egyfajta jövőorientáltság is: A Vatikánt kivéve, egy modern hatalom sincs a világon, mely oly biztos volna szakadatlan hagyományain alapuló töretlen jövőjében. ... Csak Anglia - akár Velence valaha - nem változik, mert arisztokrata.” Már ameddig arisztokrata tud maradni. A végszó igencsak kétes: A katolicizmus iránti hagyományos ellenségeskedés és az igen régi és élénk kereskedő szellem tartja magát; a harmadik, mely úgy látszik, lazul, az arisztokrata jelleg: pedig ez volt az ország éltető ereje...”

Bernanos Franciaországról alkotott képe igencsak másfajta mitolo- gémával dolgozik. Nincs benne semmi arisztokratizmus, még földközeli változatban sem: „mi csak a mindennapi életet akaijuk megismerni, mely olyan közel áll hozzánk, mint kertjeink gyümölcsfái és háziállataink.” Nincs benne semmi misztikus sem: „racionalisták vagyunk...” Nincs benne semmi gőg azért, mert francia. A mértéket keresi, mint minden igazi racionalizmus, de nem „a társadalmi sebészet racionalista módszereivel...” Azt tartja riasztónak a totális nemzetekben, hogy „Mértéktelenek, mérték nélkül valók...” Hasonlata igen kockázatos: a római birodalomhoz méii az új hatalmakat. De a megfelelő retorikai előkészítés után meg tud győzni bennünket, hogy valóban nem a nagyszerű tettei, a hidak, utak, és vízvezetékek mérik a rómaiak kultúráját, hanem az alja, a cirkusz intézménye: „Csak egy rothadt agyvelőben tud megszületni az a gondolat, hogy hálóba zárnak egy lányt, mert így kényelmesebben lehet látni, amint a bika felhasítja a gyomrát.” Bernanos „nem az intézmények, hanem az ember felé fordul, egy civilizációt aszerint ítél meg, milyen embert alakított ki ez a civilizáció.”

S ennek a mércének a megőrzését látja a francia kultúra feladatának: „De gyerekkorunkban egy szürke nap, amikor mi homályosan valami ismeretlen csodára vártunk, egy alázatos, hétköznapi, egyszerű hang, mely alig különbözött az otthoniak hangjától, szülőföldünk hangja így szólt hozzánk: „Te francia vagy. És most indulj, menj utadra, ne állj meg.”

706