Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 7-8. szám - Horkay Hörcher Ferenc: Egy könyv a második világháború idejéből
eredeti alapja, a lovagi becsületkódex, a nemzetek közti kapcsolatokban is a mindent túl komolyan vevő erőszakosság dominál. Ezekben az igen részletes, pontos megfigyelésekről tanúskodó elmélkedésekben a játék pozitív fogalma az erőszak egyáltalán nem játékos fogalmával kerül fogalmi oppozícióba. Hui- zingának sikerül kimutatnia, hogy az európai kultúrának mennyire fontos részét képezi ez a tradicionális játékelem, a szabálykövető versengés, a tiszta és egyenlő feltételekkel vívott párviadal. Megsejteti velünk, miben különbözik a hagyományos (és persze, félreértés ne essék, ugyancsak véres) háború a modern hadiipar által lebonyolított tömegmészárlástól. Utalni tud rá, hányféle szálon kapcsolódott a játék az ünnephez és a szertartáshoz. Kimondja: a játék (és egyben a közösségi élet?) egyik legfontosabb eleme az önkorlátozás: „igazi kultúra nem állhat fenn bizonyos játékos tartalom nélkül, mert a kultúrának feltétele bizonyos önmegtartóztatás és önuralom.” S az önkorlátozásból fakad a játék önmagán való túlmutatása, (itt talán helyénvaló szó) a játék metafizikája: A játék varázsköréből az emberi szellem csak úgy szabadítja ki magát, ha tekintetét a legfelsőbbre emeli.” Huizinga igazi filozófiai bravúrt hajt végre: az öncélú, ironikus játéktól eljut a komolyságig, hisz sikerül megláttatnia velünk: minden emberi vélekedés mögött ott a bizonytalanság, a magunkba vetett bizonyosság helyett ráismerünk minden emberi ítélet játékos bizonytalanságára, s így a játék önmagán túl vezet bennünket, s visszaadja „az erkölcs világában azt a támaszpontot, melyet a logika világában elvesztett”. Játék és komolyság dialektikája mögül fólsejlik „az igazság és irgalom” felismerésének szükségszerűsége. De úgy láttatja meg velünk mindezt Huizinga, hogy közben nem vág filozofikusan komoly arcot. Ahogy az esszéíróhoz illik, csak játszik a szavakkal. IV. Gabriel Marcel a hitetlenségről Gabriel Marcel (1889-1973), filozófus, drámaíró és kritikus, a fenomenológia és az egzisztencializmus divatos irányzataihoz kapcsolódott. 1929-ben tért meg. Erről így ír: „Talán nem lesz felesleges elmondani, hogy későn érkeztem el a keresztény hithez, hosszas és fáradságos út vége; nem sajnálom ezt az utazást, több okból...” Afrancia vallásos egzisztencializmus egyik legfontosabb képviselőjévé vált. Mint a huszadik századi filozófusok közül oly sokan, Marcel is az ember antropológiai meghatározottságából indult ki. Abból a paradoxonból tudniillik, hogy miközben az ember úgy érzi, egyedül van, elszigetelt helyzetben, valójában sohasem lehet egyedül. A tévedés oka szellemi eltévelyedés, írása pedig pontosan az ily módon eltévelyedőknek szól. Úgy gondolja, az ilyen olvasó számára a filozófia nagyon is konkrét vigaszt nyújthat: ,Abban a tragikus helyzetben, melyben ma a világ vergődik, egy valóságos és az egyéni tapasztalattal összehangolt metafizika, számos lélekre nagyobb hatással lehet, mint a művészet, vagy bármely érzelmi érv.” Megint egy hang tehát, mely a szellemet próbálja megszólítani, az emberi gondolat erejére apellál, annak hibás működéséből vezeti le a világhelyzetet. 703
