Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 7-8. szám - Horkay Hörcher Ferenc: Egy könyv a második világháború idejéből
legpusztítóbb, barbár háborúja ellen. A szerkesztő' a következő szavakkal kom- mendálja kötetét: „Az volt a célom, hogy a ma élő legjelentősebb európai szellemeket szólaltassam meg magyarul Európa válságáról és az európai kultúra jövőjéről.” Mindössze ennyi tehát a cél; mondhatni, csekélység. Igaza volt? Megnyerte a csatát? Sikerült legyőznie a mesebeli szegénylegénynek a hétfejű sárkányt? Megszűnt-e mára az erőszak e földiekén? S ha nem, érdemes-e mégis kezünkbe venni e könyvet, jó fél századdal a történtek után, hogy elgondolkodjunk rajta, mit tehet a szellem az erőszakkal szemben? Üssük fel a kötetet, s talán választ kapunk kérdéseinkre. II. Maritain a civilizáció alkonyáról Jacques Maritain (1882-1973) francia író, katolikus gondolkodó volt. A Sor- bonne-on tanult, és állítólag Henri Bergson hatására indult az „abszolút” keresésére. Mások szerint feleségének, egy orosz-zsidó lánynak a hatása is benne volt ebben: két évvel házasságuk után térnek meg. Maritain még a háború előtt is a legfontosabb európai hangok közé tartozott, és a háború után döntő szerepet játszott az egyetemes emberi jogok eszméjének elfogadtatásában. íróként, gondolkodóként sem akármilyen. Először is őszinte. Mondhatni sértően őszinte, például a kiválasztott tanulmány címe. A civilizáció alkonya is erre utal. Nem kegyességi irodalmat művel. A bölcseleti esszéírás legszebb francia hagyományaira, Montaigne-re és Pascalra emlékeztető őszinteséggel tárja elénk, olvasói elé gondolatait. Az esszé nem szépirodalom. Kifejezetten személyes eltökéltséget megkövetelő írásforma. Olyan műfaj, amelyre fokozottan érvényes minden irodalmi igényű írás alapfeltétele: hogy a szerző személyes hitele támassza alá a mondandót. írójától elvárható az a nézőpont, mely „nem a tiszta bölcseleti vizsgálódás, hanem az emberi élet és emberi tevékenység szempontjából” mérlegel. Maritain a kor betegségét az emberi gondolkodás eltévelyedéséből vezeti le. A kulcsfogalom, melyet eszmetörténeti összefüggésben, de filozófiai elemzőkészséggel vesz szemügyre, a humanizmus fogalma. A modernitás meghatározó gondolkodási sémájaként a klasszikus humanizmust nevezi meg. Korunk félreértett humanizmusát a következőképp jellemzi: „Ennek a kornak az volt a tévedése, hogy elfogadta egy önmagába zárt, önmagában is megálló emberi természet fogalmát.” Elvált egymástól az ész és az ész feletti, valamint az ész és az élet. Eszmetörténetileg e hibák rendre a kora modern racionalizmus képviselőihez, valamint olyan jelentős teológusok és gondolkodók egyes hibás következtetéseihez kapcsolhatók, mint Luther és Rousseau. E filozófiai jellegű különbségtételek meghatározó befolyást gyakoroltak az emberek gondolkodására és hétköznapi életére is. Hiába próbálták a hibát erénnyé fordítani olyan racionalizmus ellenes szerzők, mint Nietzsche, Kierkegaard, Barth vagy Sesztov, kiindulópontjuk hamissága ellen tehetetlenek voltak. Az irracionalizmus a huszadik században „a háború vagy a fajiság és a vér kultuszának alakjában” jelent meg - s igen, már ekkor tudni lehetett, a koncentrációs táborok rémségével. 700
