Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 7-8. szám - Murai András: Hyppolittól Hippolytig
nak szüksége van-e az önmagunk mitológiáját megteremtő populáris filmekre? Érdemes figyelnünk a fogalomhasználatra. Az alkotók és a műértők egyaránt előszeretettel használják a „közönségfilmet”, holott a hazai mozgóképkultúrát uraló Hollywood-típusú alkotásokat magától értetődően „letömegfilmezik”, a szakavatottak esetleg műfaji filmnek nevezik. A magyar azonban közönség-, vagy szórakoztató film. Mi lehet e megkülönböztetés oka? Milyen tradíciók húzódnak az elnevezések mögött? A választ a szocialista rendszer generálta filmkultúrában kell keresnünk. Milyen volt a magyar közönségfilm? Köztudott, hogy az ötvenes évek végétől, a hatvanas évek elejétől a magyar film elsősorban a művészi alkotásokat jelentette, s az elmúlt négy évtizedben kialakult művészfilm tradíció a szórakoztató magyar filmeket (film)kultúránk perifériájára szorította. Ez a tendencia három, egymást erősítő hatásnak az eredménye, melyből kettő magából a rendszerből következik. Nevezhetjük ezt a két utóbbit politikai-társadalmi okoknak, míg a harmadik tényező az egyetemes filmtörténet alakulásában, az egész világon érzékelhető, de leginkább Európát megtermékenyítő modern filmművészetben keresendő. Új hullámok nélkül ugyanis minden bizonnyal Magyarországon sem tudott volna kikerülni a film „kiskorúságából”. A magyar filmművészet popularitást háttérbe szorító, vezető szerepét az egyetemes filmművészet megújulásának is köszönheti. Számunkra azonban most nem ez lesz a releváns vizsgálódási szempont, hiszen a hazai szórakoztató filmek sajátos útját konstituáló hatásokat keressük, ezek pedig véleményem szerint elsődlegesen a magyar kulturális tradíciókhoz és a társadalmi-politikai struktúrákhoz kapcsolódnak. Az elmúlt rendszerben az elsődleges jelentésteremtő magaskultúra feladata a folyamatos reflektálás a hatalom ideológiai függönyével eltakart valóságra. A szerzői film hegemóniájának megteremtését kurrens mivolta is elősegítette: a külföld számára, mint ezt már oly sokan kielemezték, a magyar film a diktatúra „üzenőfüzete”, az ideológiai kényszer mögé látó, esetenként a hatalmi viszonyokat leleplező kifejezési forma. Idehaza pedig közvetítő közeg a mindennapi élet és az ideológia teremtette valóság között. A magaskultúra, benne a filmművészet legfőbb erénye a társadalmi érzékenysége. A politikai kiegyezés következtében a hivatalos kultúrpolitika támogatását élvezte, mely viszont általa legitimálta magát. A tömegkultúra, mint minden nyugati gyökerű kulturális jelenség iránt a rendszer azonban ellenszenvvel viseltetett, így műfaji filmek kialakulását sem tette lehetővé. Részben közvetlen módon: Magyarországon még látni sem lehetett mondjuk thrillert, akciófilmet, vagy más „világműfajt” (legalábbis hivatalos forgalmazásban), nemhogy hasonló műfajban alkotni. Részben közvetett módon: nem csupán a hatvanas évekig visszanyúló művészfilm-tradíciónak, vagy a politikai cenzúrának köszönhető a magyar film egyoldalú, a populáris filmkultúrát nélkülöző alakulása, hanem a közmegegyezésen alapuló mitológia hiányának is. (A magyar populáris film és mítoszvilágunk összefüggésére először Kovács András Bálint hívta fel a figyelmet. Kovács András Bálint, 1989.). A kortárs életvilágot nem lehetett 688
