Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 7-8. szám - P. Szabó Ernő: Valaki, a Szamárhegyről
több energia kellene, mint amennyit rászántunk. De az idén még biztosan elkészül három szobor, a folytatást pedig meglátjuk.- Amikor ott dolgoztál, kiállítások egyébként nem nagyon voltak a pincében. A kilencvenes évek első felére leült volna a VLS?- Ilyesmit egy kicsit tényleg lehetett érezni, de már korábban is többször voltak ilyen időszakok, azután megint jött valaki, kitalált valamit és a dolgok mentek tovább. A kilencvenes évek elején az volt a különbség, hogy társadalmi vagy személyes okokból egyre többen nem értek rá a pincével törődni, a politika és a pénz elszívta az embereket. És mi is olyan korba léptünk, amikor egyre nehezebb lelkesedési alapon mindent föláldozni a művészetért.- Amikor visszagondolsz a „lelkesedési alapon” végzett közös munkára, miért tartod fontosnak a VLS létezését?- Mert azt csináltam, amit amúgy is csináltam volna. Mert ez volt az életem, és azt gondoltam, hogy jó az, hogy éppen azt csinálom, amit. Akkor is, amikor megütöttem a bokámat. A valóságot a stúdió működésén keresztül ismertem meg. Nem maga a stúdió volt a fontos, hanem az a tevékenység, amelyből kialakult, végül is a stúdió nélkül sem csináltunk volna mást, de azzal, hogy nevet kapott, nagyjából egy húron pendülő társaság közös gyermeke lett. Sokban hasonlítanak egymásra az alapítók, a mag autodidakta volt, de nem ez a lényeges, hanem az, hogy egyformán gondolkodtunk „másként”. Mindaz, ami a stúdióban, a pincében történt, nem egy-egy névhez kötődik, hanem nagyjából mindig közös produkció volt. A stúdió jó munkafelület volt mindenkinek, ha úgy tetszik: egyszerűen lehetőség elképzelései megvalósításához. 686 Honoré de Balzac
