Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 7-8. szám - P. Szabó Ernő: Valaki, a Szamárhegyről
evés nélkül. A negyedik nap kivittek a cellából, jött a fó'rendó'r, megkérdezte: mikor evett utoljára? Mondtam, három napja. Erre lekevert egy óriási pofont: éhségsztrájkot kezdesz? Zendülést szítasz? Mondtam, dehogy. Fogsz enni? Persze, válaszoltam ó'szintén, hiszen végül is nagyon éhes is voltam már, meg nem is akartam, hogy verjenek.- Hogyan kerültél ki a Gyorskocsi utcából?- Az elmeorvosi vizsgálószobán keresztül. Igazságügyi elmeszakértőhöz küldtek. Ez úgy történt, hogy miután a rendőrök elolvasták az írásaimat, megkérdezték: mi az az Edvinizmus? Azt válaszoltam: Egy olyan zászló, amelyet olyan szél lobogtat, amely nem fúj. Ez el is döntötte a sorsomat, mert a rendőrségről a Kozma utcai megfigyelőbe kerültem. Ott legalább már besütött a nap a cellákba. Szerencsém volt ott is. A doktor szobájában Vajda-reprodukciók lógtak a falon, fiatal, nagyhajú ember volt. Megvizsgálta a papírokat, s azt mondta, nekem kell eldöntenem, hogy mi lenne a jó: ha elmebetegnek nyilvánít, vagy ha nem. Én azt válaszoltam, nem tudom, miről van szó valójában, s azt sem, melyik a helyes, döntsön ő. Végül - büntethetetlen elmeállapotom miatt — elsőrendű vádlottként az első napon felmentettek. Kiadtak házi ápolásra a szüleimnek, havonta egyszer be kellett menni valahová, rajzolni egy embert. Azután azt sem.- Hogyan fogadtak a szentendreiek? Hiszen akkor igazán kicsi volt még a város, mindenki mindenkit ismert.- Azokról az elképesztő pletykákról, amik keringtek, külön tanulmányt lehetne írni. A börtönben is egyébként. Az első nap tíz cigit dugtak be a kémlelőnyíláson, s besúgták, hogy a „nagyfások” küldik. Azután valaki séta közben megkérdezte, mi volt. Mondom, semmi. Na ne mondd, kacsintott. A végén kiderült, az terjedt, hogy elfoglaltuk a szentendrei kapitányságot és három napig tartottuk magunkat golyószórókkal. Kies városomban egyébként azt is lehetett mondani, a Zámbó tanárnéni és a Matyófalvi tanárnéni fiairól volt szó. Azt persze mindenki tudta, hogy nem vagyunk bűnösök, mégis voltak, akik elég rosszul jártak. Azt az újságírót például, aki a rendőri intézkedést fotózta, elítélték hatóság elleni erőszakért, három-négy évig tartott, míg elérte, hogy felmentsék, nagyon kikészítette a dolog. A többieknél, akik bent voltak - Matyófalvi Gábor, Doór Feri, Vértes Laci — a vizsgálati fogsággal kitöltöttnek vették a büntetést. Volt egy kiskorú lány is, őt szemérem elleni erőszakért akarták elítélni, mert volt a farmerjén egy nyolc centis rés. Egy álló napig tárgyalták, hogy a feneke látszott-e ki vagy testszínű bugyija volt. A védő végül bebizonyította, hogy van a lánynak tizenkét testszínű bugyija, s kérte, rendeljen el bizonyítási eljárást a bíróság, hány méterről lehet megkülönböztetni a bőrt a bugyitól. Az ítélet végül „akarategységben elkövetett garázdaság” tárgyában született meg. Az akkori ügyész ma is a pályán van.- Távollétetekben zajlott le a harmadik szabadtéri kiállítás. A negyedik rendezésekor azonban újra ott voltál te is.- Február-március táján jöttünk ki, fél év múlva megcsináltuk az újabb kiállítást. A város hivatalnokainak ez érthetően kellemetlen volt, így kitalálták, hogy a Templomdomb falai életveszélyesek, s az egész kiállítást beterelték az ott lévő iskola udvarába. Ezt a kiállítást azonban már látta például Barcsay Jenő bácsi, kijött Bródy János. Országos hírünk volt már, 682
