Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 7-8. szám - Bohár András: Avantgárd '89-'99
jelen sorok szerzője is ezt a kettős szerepet vállalja), másrészt olyan érzékeny és a dolog történeti és jelenvalóléthez kötött jelentőségét meglátó irodalomtörténészek, kritikusok és művészettörténészek (Bori Imre, Bányai János, Borcsa János, Béládi Miklós, Kibédi Varga Áron, Petőfi S. János, Beke László) értékelték ezt a beállítódást, akik a műfaj aktualitását éppúgy fontosnak tartották, mint a kapcsolódás lehetőségét más kultúrákkal, más világértelmezésekkel. Mindez azonban a jelen helyzetképet áttekintve kevésnek bizonyult ahhoz, hogy ez az irányzat érdemben is befolyásolhassa a ka- nonizációs folyamatok alakulását. (a recepció és a diskurzus természetéről) Az előzőekhez kapcsolhatjuk a történeti és jelenünkig elnyúló szempontot, a megkésett modernista és késő modernista recepciót.30 Két fogódzót azonban mégis találhatunk, amely a különböző művek elemzésén túl a tág kontextuális és kanonizációs folyamatok továbbgondolásához segítséget nyújthat. Elsőként az irodalom fogalmi újradefiniálásának szükségességét jelölhetjük meg. Ennek figyelemreméltó kísérletei közt tarthatjuk számon Nagy Pál monográfiáját az irodalom új műfajairól31 (mind a honi, mind a külhoni történeti és jelenbeli pozíciók áttekintésével), Bujdosó Alpár könyvét a vetített irodalomról mint a nyelvi megjelenési mód különös formájáról32, Papp Tibor áttekintését az irodalom tradicionális fogalmáról és a számítógép alkotó alkalmazásáról33, valamint annak a két kötetnek a kísérő tanulmányait és válogatását, ahol a magyar képvers XV-XIX. század végéig terjedő története jelenik meg Kilián István szerkesztésében és kommentálásában, valamint a XX. századi magyarországi vizuális költészet reprezentatív válogatása napjainkig.34 Mindez együttesen érzékelteti a kánonalkotási folyamatok nyitottságához való hozzájárulás egyik jelentőségteljes formáját. A másik fogódzó lehet a fentieken kívül, a szintén korszerű nyelvelméleti és irodalomértési perspektívák felhasználásával megalkotott kánonnal való dialógus, amelynek egyik lehetséges kiindulópontja lehet a Kulcsár-Szabó Ernő által jellemzett avantgárd pozíció: „Az új magyar líra fejlődése szempontjából főként azzal bizonyult termékenyítőnek ez az extremizmus, hogy mind nyilvánvalóbbá tette a klasszikus-modern, Nyugat-típusú poétikák alkalmatlanságát olyan későmodern tapasztalatok kifejezésére, amelyek immár nemcsak a személyiség egységének, hanem a nyelv uralhatóságának gondolatát is megkérdőjelezték. A konkrét költészet azzal az akkor újnak számító poétikai eljárással vetette el a metaforikus jelhasználat hagyományát, hogy a művészi jelek optikai vagy auditív konstellációjában próbálta meg felszámolni a jel és jelölt szemantikai elválaszt- hatóságát. Később pedig - kifejezetten (beszéd)cselekvési aktusként fogva fel minden irodalmi tevékenységet - a megismételhetetlen pillanatnyiságon keresztül szemléltette a műalkotás abszolút egyediségét, ugyanakkor fólszámol- hatóságát, megszüntethetőségét is.”35 Mindehhez csak azt tehetjük hozzá, hogy a hatvanas évek derekától a nyolcvanas évekig tartó avantgárd hagyományok újraértelmezése és az alkotó továbbalakítás mindeddig még feldolgozatlan, főként az irodalomtörténetben (s ez különösen így van a sokszor határterületként definiált vizuális vagy hangköltészet esetében). S azt is megállapíthatjuk, ezt már talán kisebb hiátusként megélve, hogy a kilencve666
