Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 7-8. szám - Bohár András: Avantgárd '89-'99
nes évek — részben az előzőekhez kapcsolódó, részben pedig már az új technikai médiumokhoz és megnyilatkozási formákhoz kötődő - alkotásai is kevéssé jelentek meg a kritikai diskurzusban. Ezt abban az összefüggésben is elgondolhatjuk, hogy a népies (sok tekintetben messianisztikus beszédmódhoz közelálló), realista narrációkhoz kötődő hagyományok értelmezése még csak csak fellelhető, ám a kassáki hagyomány vagy Szentkuthynak a modern és „későmodern” prózára, szövegirodalomra gyakorolt befolyása már nem úszik be a képbe. S ennek a szituáltságnak a következménye lehet, hogy ugyan megjelenik — mint láthattuk - egyedi értékelések szintjén az avantgárd hatása, jelentősége, főként a poétikai formák tekintetében, ám nem úgy, mint egy jellegzetes és a maga jelentőségéhez mért művészi világértelmezés. így marad a „nyugatos” és „újholdas” irányok kétségkívül maradandó öröksége. Erről most csak annyit, hogy valószínűsíthetően az előző két beállítódásnak (népies, tradicionálisan konzervatív és avantgárd) a kánonból való kimaradásának okaihoz hozzátartozik a politikai és esztétikai értékpreferenciák sokszor egybemosódó horizontja, a szétválasztás és a különböző irányokból fakadó elő-ítéletek nem elég pontos behatárolása és záiújelzése. Végül mindehhez azt is hozzátehetjük, hogy mindhárom iránynak, az avantgárdnak, a népi tradícióhoz kötődőnek és a későmodern szituációkra hangoltaknak saját jelentésességükhöz igazodóan és más beállítódásokkal párbeszédben érdemes megfogalmazni saját poétikai univerzumának jellegzetességeit. Az előző befogadói szituáltságból az is kitetszhet, hogy ezek az értelmezések szándékoltságuk szerint a nyitott kulturális univerzum megteremtését, az előfeltételéhez való hozzájárulást is szorgalmazzák. Mindezzel összefüggésben érdemes felidéznünk Szegedy-Maszák Mihálynak a kánonalkotás két dimenziójáról, magáról a nyitott struktúráról és kérdésfeltevésről megfogalmazott sorait: „A kánon egyrészt a befogadás megismételhetőségét tételezi föl — az a mű tartozik a kánonhoz, amelyiket újraolvassuk másfelől a műnek új összefüggésbe helyezhetőségét sugallja.”36 Ez a kánonalkotás a klasszikusmodern újragondolásaként, egy folyamat reprezentációjaként is szemlélhető. Az immanens értékelések, egybevetések jelezhetik egy mobil és plauzibilis kánonképzés körvonalait. Ennek tükrében nyugodtan mondhatjuk azt, hogy nem heroikus kísérletek kellenek, akár egy szerző vagy az avantgárd rehabilitációjára, hanem a művek és lehetséges befogadásuk minél több szempontú megközelítése és egybevetése más beállítódások jegyében fogant alkotásokkal, recepciókkal. így talán az sem hangzik el ismételten kérdésként, hogy mi is annak a bizonyos műalkotásnak a lényege, és vajon a rögzítésére/körvonalazására: ki az autentikusan avatott. Pusztán az kerül a dialogicitás körébe, hogy milyen igényekkel és minőségekkel fogalmazódnak meg a művek, s hogy ennek befogadása mennyire nyitott szellemi-kulturális kontextusban játszódik le. 667
