Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 7-8. szám - Tar Patrícia: Az önéletrajzi térregény

képez az élmény-anyagon belül, másrészt szövegtereket hoz létre. Közhely, hogy a dolgoktól, eseményektől való időbeli távolság segíti megértésüket, feldolgozásukat, értelem-egységbe való integrálásukat; éppen úgy, ahogy a képek, festmények befogadásához térbeli távolság szükséges, hogy a részletektől, ecsetvonásoktól az egészhez, a kompozícióhoz jussunk el.

Az önéletírás is hermeneutikai probléma, az önmegértés a gadameri horizont-összeolvadás értelmében igényel távlatot, hogy hozzáférhetővé váljon az „anyag”. Ennek eseményében az interpretáló újból szóhoz juttatja a megértet- tet, rekonstruálja és értelmezi azt; a megértés a jelenben kiteljesedő idő.

„Megpróbáltad vázlatszerű karcok, metszetek grafikus sorozatával összegezni egyenként a szálaidat. Élőiről kezdve, még Londonban, ’Valami van’, látvány, szag, tapintás. Bölcső, anya, szoba, lépcső, utca, tér, híd, folyó, Buda. Ment rendben látszólag a rajzsorozat (...)” (337.)

Az eseményekhez való folytonos visszatérés következtében felbomlik a regényidő- és tér, illetve különböző téridők váltogatják egymást. A fabuláris elvárások elvetése, az időfólfogás szubjektivitása (etc.), tehát a bevett narratív formák megkérdőjelezése az önreflexív, metatextuális regények közös strukturális jegye5: a valóságos illúzióját megcélzó, redukált világot építő szövegek kidolgozott rendjének lerombolására való törekvés. Ottlik regényében e rend „likvidálása” egyben térszerűséget is jelent, a metaforikus szöveg értelmében, ami - akár a kép illetve a festészet - egyszerre jelenít meg különböző idősíkú, terű dolgokat, megmutat - s nem elmond. A Budában lehet sétálni, konkrét szövegrészek, események ismétlődnek, idők-terek visszatérnek: a pluralitás, a „narratív inga” (Balassa Péter) tereket teremt. Nincs kauzalitás, linearitás már az (első) olvasás szintjén sem, kivéve a nyelv kiküszöbölhetetlen egyenes- vonalúságát. A regényben így oldódik fel a látszólagos ellentmondás Bébé festészete és Medve Gábor írása között, mely szerint az írás, a szó távollétet teremt, a kép pedig mintegy megszünteti a referenciát (^közeliét).

,A nagy spanyol-festőséged alapvető kikötése, hogy ne lépj soha in- goványra: olyat ne fess, ami szavakkal is közölhető. Ez konkoly, selejt. Ha ilyet lelsz (gondosan újra meggondolva, amit csináltál), ki kell dobni irgalmatlanul, mert elnyel a nyelv ingoványa.” (356.) A Buda textusa azonban szövedék, textúra, emlék-darabok összeszövése: az Ebédlőablak festményével azonos; egymásra vetítődik az élet megfestése és megírása. Ez a nyelvhasználat azt a „másodfokú nyelvet” szólaltatja meg, illetve - mivel ez minden nyelvhasználatban jelen van, megszólal - arra a nyelvre játszik rá, melyről Merleau-Ponty szól A közvetett nyelv és a csend hangjai című dolgozatában, a nyelvi jel és a jelentés problematikus viszonyára utalva: a festészet néma nyelvéhez hasonlóan a nyelvi jelek „a színek meghatározatlan életét élhetik”6. A textus „szálai” épp úgy rendeződnek, mint a vászoné: a mintázatot alkotó ismétlések mellett a képi narráció, a megmutatás célja van jelen a görög betűk (pl. az anya jelölése alfával), az ikonikus jelek használatában, illetve Medve nagyításainak idő-kimerevítésében; mely jelek önálló képértelmekké alakulnak. Gadamer a szó és a kép művészetéről szólva az „elidőzés” fogalmát használja a szimultaneitás kifejezésére7. A kép, a zene és bizonyos szövegek bizonyos módon való olvasása az elidőzés időszerkezetével bír. Mindegyik megszólít, egy pillanatra kiemelkedik az egymásutániságból. Ezt az olvasást, nézést, gondolkodást nevezi Gadamer szabad látásnak: ezt a kie597