Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 7-8. szám - Tar Patrícia: Az önéletrajzi térregény

melkedést produkálják és provokálják a nagyítások, szöveg-képek, melyek - nem véletlenül használtam az ikonikus jel kifejezést - a képiség koncentráltabb megjelenítő erejét kölcsönzik a szövegnek, az ikonikus szemléletmódot tükrözik és hívják elő az olvasásból, miszerint - bár a kép alapja mindig a szöveg, nyelvi narráció, ami képi egyidejűséggé alakul át, illetve az interpretáció során vissza — a képi értelmet nem lehet nyelvvel helyettesíteni.

A Buda az elbeszélés nehézségeiről, az önéletírás lehetetlenségéről szólva a képi értelemhez nyúl - ahogyan az Iskola az emblémához - a valóság reprezentálásának kísérleteképp.

„Esik szét. Színes foszlányok, tarka cafrangok. Megy szét, az egész szövedék. A műved? Az életed? Fejtsd meg Bébé, mi a fene ez?” (263.)

Az önéletrajzról szólva a nyelv, illetve a fikcionalitás mellett nem küszöbölhető ki a szerző problémája, az eredeté, hiszen saját élményanyag rögzítését célozza meg a regény. A szerző, az író és a szereplő között szükségszerűen hasadás jön létre: az ének e szétterjedését a szerző-funkció teszi lehetővé — tudjuk Foucault-tól. A modern író a könyv szövegében él, benne, vele születik meg: a szerző az írás-aktus megszűnésével csak „vendégként” térhet vissza szövegébe, s ha szereplőként saját regényének részévé válik, beleszövődik, akkor maga is csupán egy történet lesz, függetlenedik a történet forrásától. Az író-én és a szereplő-én tudatos megkülönböztetése (a megélésmegírás analógia alapján, hiszen az élet megélése, „rendbetevése” egyenlő [egy] műalkotás létrehozásával ) a Budának is sajátja. Az „ingyen mozi” szereplője és nézője közötti távolság (amellett, hogy az Iskola Non est volentis gondolatával összefüggésben szabadság és eleve elrendeltség egzisztenciális kérdéseivel kerül kapcsolatba) szintén a fikció szükségszerű distanciái közé tartozik, hiszen az önmagaság megértése is horizontot igényel. ,hírről jut eszembe - nézett fel Márta Medvére. - Mi nézők vagyunk, de mondja: Nem nézi maga most túl közelről ezt a nagy ingyen mozit? Mint hithű néző, nem válhat szereplővé, gondolom.” (277.) Az önéletrajz - mint bizonyos mértékig minden szöveg - a megértés vagy az olvasás figurája: tükrös struktúrával bír, hiszen az író önmagát avatja megértése tárgyává. A két szubjektum (író/sze- replő) „behelyettesítés útján meghatározza egymást, s az önéletrajzi mozzanat mint kettejük egymáshoz igazodása játszódik le. A struktúra éppúgy rejt különbségtevést, mint hasonlóságot, hiszen mindkettő a szubjektumot megalkotó felcserélésen alapszik.”8

Az eddig felvázolt gondolatok végső soron mind abba az irányba mutatnak, hogy - klasszikus értelemben vett - önéletrajzi szöveg nem hozható létre. Ennek tudatában íródott a Buda, „önromboló regény” (Szegedy-Maszák), a de Man-i arcrongálás értelmében: az önéletrajz lehetetlenségének bizonyítéka inkább, mintsem kudarc. A háttérben végig ott lebeg a regény ideálja, a Ser- polette, amit a szereplők - utalva rá, hogy ilyen szöveg nem létezhet - sosem találnak meg: „Nézze, nagymama, a szereplők jönnek-mennek a könyvben, Brüsszelben, Koppenhágában, Bilbaóban, ami mindegy lenne, de a szívük keserűsége, a sok hajózás, meg mit tudom, az esős ég fölöttük, pont olyan volt, mint mifölöttünk. Ezt tudom, és nem tudom, utána kellene nézzek, hol, hogyan lehetett ezt elmondani egy regényben.” (93.)

598