Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 6. szám - Zsávolya Zoltán: Hollandi bolygó

mögé bújásra, az elrejtőzésre, átalakulásra, visszaverésre, a pusztításra és önfeláldozásra - és ki tudja, még mi mindenre. Én is, ahogyan itt rekonstruálok, élesítek és torzítok az életfilmen, óhatatlanul magamat plántálom bele a megidézett figurába - egyfelől. Másfelől meg nem ritkán mindezeknek a kedves, de olykor fárasztó értelmező' áttételeknek a félretolása is megkísért. A ráhangolódás alapképessége és igénye látszik ilyenkor elveszni, hogy átadja a helyét - nekem magamnak. Kimondom: Svalizsér Mihálynak.

Mármost: hogy a fenébe lehet valaki ennyire fontos önmagának? Talán az összes vállalkozásában konokul ott kísértő', kihívó én-tét miatt, a személyes (sé váló) vagy a személyiségtől látszólag ítiggetlen aktivitást egyformán kimondani képes grammatikai önzés - ahogy egy csúnya széplélek mondja: a sprechendes Ich - kivédhetetlen eluralkodása következtében. Mert: ,Minden, ami megérintett valaha, én vagyok”, írja egy versében Zsávolya Zoltán; ígérem, nem fogok lépten-nyomon hivatkozni rá. Ha pedig így van, akkor Killer Laci barátom visszamenőleges tanulmányozása során hogyne lehetnék néha és/ vagy bizonyos fokig én a tárgy?! Minimálisan az árnyékom ő, ahogy dolgozom (a fejemben), nem hagy el, én meg az ő nyomába szegődött fürkész- árnyékként találom meg létezésem értelmét: kísérői vagyunk egymásnak.

Nem játszani akarok a Hallgatói Idegeddel, Péter Bácsi, amikor azt mondom: esetenként nyomasztó-felemelő módon egynek érzem magam munkadarabommal, Killer Lacival. Téged úgysem lehet megtéveszteni, mellesleg pedig érkezésem sincs szemtelenkedni ezzel a provokatív gondolattal (annyira érint), inkább adott esetben igyekszem visszatérni rá. A nevemet már „elárultam” (nem mintha újdonság lett volna Neked), mi jöhet ennél nagyobb őszinteség?! Vagy: mi fenyeget? Nos, talán az, hogy a megélt megszenvedett tizenöt év és a levegőburok természetességével körülvevő örökkévalóság közül, érzésem szerint, bár nem feltétlenül hittem volna, az előbbit nehezebb áttekinteni.

(3) Irén, a kert meg én

Habozni kezdek, átsuhan rajtam a foszlány jóérzés, az illemtudás emléke, továbbá némi visszamaradt szövődmény a gyerekkorban számolatlanul elszenvedett jólneveltség-leckékből: vajon taglalhatom-e a nőt, amolyan profánul, a Te nagyszabású literátori és égvízi reprezentációd előtt, Péter Bátyám? Vajon s hogyan? Gyanítom, amennyiben egyáltalán megtehetem ezt valamiképpen, akkor latin szöveg kirajzolta, korlátlan történelmi sugárló- készséggel rendelkező erkölcsi erőtérnek kell szavatolnia megszólalásom szalonképességéért. Hogy aszondi: Nunc magister de vita Romanorum narrat. Romani in familiis vivunt...

Különös erőfeszítésembe nem kerül éppen a több mint másfél évtizeddel ezelőtt használatba vett elsős gimnazista latinkönyvet előkotorni. Ugyanilyen könnyedséggel állapítom meg a nevezetes mondatokból kihámozható szorosabb, úgymond:. mikroszintű idővonatkozást, ám ez már azért kilendít megszokott, egykedvű nyugalmamból, egy cseppet megdöbbent a maga könyörtelen brutalitásában. A kiragadott részlet ugyanis nagyon elöl található a nevezetes kiadványban, minthogy a Lectio tertia (De família Romana) anyagához tartozik; azaz még az első ismétlés (Repetitio prima) tartományáig sem jut537