Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 6. szám - Bodor Béla: Odüsszeusz és a sellők
Mikor a hajó a part közvetlen közelébe ért, megnyikordult a kormánylapát, és erre a legközelebbi hableány elfordította a fejét. Odüsszeusz felordított, kirántotta a kardját, és egyetlen ugrással a partra vetó'dött... a föld azonban megnyílt alatta, és egy pillanat alatt elnyelte a testét. A kormányos fel sem fogta, hogy mi történt; a hajó a partnak futott, ám a szárazföld kettévált eló'tte. A hajó mozgása lelassult, az úszó szigetet alkotó rothadó algatömeg csapdába ejtette; a korhadék bomlásgázaival kevert víz pedig nem bírta el a hajótestet, s az rövidesen alámerült. így veszett a tengerbe Odüsszeusz minden társával és hajójával együtt. A történet természetesen arról a tengerben élő emlősről szól, melyet Linné is ismert, és Dugong dugong néven illesztett rendszertanába. De vajon miért vesztette el a fejét a fürgeeszű görög, amikor ezt a jámbor állatot oldalt fordított fejjel, közelről megpillantotta? Szemből és messzebbről nézve, ha az ember biztosan tudja, hogy mi az, amit látni akar - egy szép, fiatal lányt, természetesen a tengeri tehén, karján kicsinyével, meghökkentően emlékeztet egy kisdedét szoptató bennszülött fiatalasszonyra. De ha félrefordítja a fejét, egy csapásra kiderül, hogy a befont haj, az alatta feszülő pánt, keskeny szemrés és szájvonal csak fény és árnyék játéka egy vödörnagyságú, tömzsi ormány ellapult előoldalán. A szépséges néger hableány varázsütésre apró malacszemű, vízilópofájú szörnyeteggé változik, melynek egyetlen emberi vonása felső emlőpárja, és maga a kisded, mely némiképp emlékeztet egy bőrtakaróba pólyáit emberi csecsemőre. Amikor Odüsszeusz tanúja lett a fejét elfordító sellő vízibarommá változásának, hihetnénk, azért rántott kardot, hogy az öntudatlan csöppséget - halászok elragadott újszülöttjét, vélhette talán - kimentse méltatlan állapotából. Csak hát mihez kezdett volna az esetleg visszaszerzett kicsivel, öthavi hajóútra a legközelebbi kikötőtől? Nem, aligha a segítő szándék, sokkal inkább a fékevesztett indulat lökte korhadéksírjába a nemcsak furfangos, de lobbanékony görögöt. 0, aki Pállasz Athéné kedveltjeként, élete minden pillanatában a tarkóján érezte az istenek tekintetét, még akkor is, amikor haragjukat, büntetésüket kellett elszenvednie, hirtelen úgy érezte, hogy gúnyt űznek belőle; hogy magára maradt. A teremtésbe rejtett irónia, amit ezeknek a lényeknek a közvetítésével megpillantott; az a felismerés borította vérbe a hajós agyát, hogy a teremtő csúfot űz (a fenségest, a szépséget kereső) teremtményével. Ki tudja, talán már azt is észrevette, hogy nincs ott szárazföld, ahová ugrani készül. De mit számít a szilárd talaj hiánya az istenek együttérzésének elvesztéséhez képest? Indulatát bizonyára lehűtötte a tengervíz, míg vértje és fegyvere súlya alatt süllyedt a roppant mélységbe. Haragja azonban nem enyhült. Hű maradt nevéhez - melynek gyökere a haragszik valakire (o5uS5opoa) kifejezés az idők végezetéig sem fog megbocsátani istenének, amiért gúnyolódott vele. Dante katalógusában is a Pokol fenekén, a nyolcadik körben találjuk, már túl a nagy szakadékon. Igaz, a kúton innen, hiszen annak mélyére csak a legnagyobb érhetett el: Luciferosz, a csillagok magasából alázuhant Fényhozó, régebbi nevén Prométheusz. Odüsszeusz megtette, amit tehetett: állva fúródott az iszapba huszonötezer láb mélységben. Itt érne véget a történet, ha az igazság tökéletességére törekednénk. De mert mesét olvasunk, kell, hogy legyen egy legkisebb fiú, egy ótvaros pofájú, 524
