Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 6. szám - Bodor Béla: Odüsszeusz és a sellők

A szirénekről tehát tudtak a hajósok mindent, amit lehetett. Csakhogy nem egyedüli leányai ők a tenger legendáriumának.

Odüsszeusz (ennek megéneklésében Homérosz mulasztását Dante pótolta) utolsó útján társaival elhagyta a Földközi-tengert, áthajózott Herkules oszlopai között, és öt holdhónapi utazás után, egy ködből kibontakozó földrész partja közelében csapott át a hajótesten a roppant hullám, melyet az ember nem járta föld fölött támadó vihar a fedélzetre zúdított. Legalábbis ezt mondja a történet. Az efféle történetek azonban, mint tudjuk, többnyire szépítenek.

Csakugyan, ahogy a beszámoló mondja, a felhőkbe szökött volna a part fölé magasodó hegy csúcsa, amely alatt, egy szűk öbölben hableányok úszkáltak, karjukon kisdedükkel, míg csengő-bongó énekük a töredezett sziklafalon verődött, és gazdagodott egyre újabb szólamokkal? Nem, valójában nem volt ott hegy, még csak egy dombocska sem. Nem volt ott föld.

Ibéria kikötővároskáiban járva, ott élő görög és föníciai hajósok elbeszélésében hallhatott Odüsszeusz a sellőkről. Semmi meglepőt nem talált abban, hogy a világ végén túli tengerek énekesei éppannyira különböznek a szirénektől, mint amennyire hasonlítanak hozzájuk. Énekük éppoly varázslatos, őrületet keltő; természetük azonban szelíd, és külsejük sem félelmetes, mint a pikkelyes-karmos lábú, csőrös pofájú sziréneké, ellenkezőleg, a sellők látványa maga a gyönyörűség, jóllehet két varkocsba font, koszorúba tűzött hajukhoz hasonlóan bőrük is olajos barnán, néha feketén csillog, mint az afrikai szépségeké. Ezt a körülményt a hajósok nem hallgatták el, de nem is hangsúlyozták. A „keblük mint az alabástrom” fordulat bőrüknek nem a színére, hanem a selymességére vonatkozik. A bőrszín olyan mellékkörülmény, aminek egy hajós elbeszélésében nincs jelentősége. Az égbeszökő hegyorom pedig elő sem fordult a mesében, ezt a motívumot Odüsszeusz komponálta a történetbe, mint kézenfekvő dolgot, hiszen hol a fészkes fenében énekelnének a hableányok, ha nem a tengerből a magasba szökő szirtek csarnokában, melynek falai éneküket zengővé és messze hangzóvá teszi?

Tudjuk, hogy az út öt holdhónapig tartott. Csak a különösen pocsék, esős időnek és a szüntelen hullámverésnek köszönhették, hogy egyáltalán éltek: a hányadékukon marakodó cápák közül ejtettek el egyet-egyet, és az újra meg újra eleredő esőben frissítették fel ivóvízkészletüket. Alig voltak már emberek, mint ahogy hajójuk is alig volt már hajó, amikor megpillantották a mesékből ismert szigetet. Odüsszeusz rosszkedvűen figyelte a párás partvonalat, aztán viaszt tömött az' evezősök fülébe - pedig nem kedvelte az önismétlést, de hát ő is alig volt már a furfangos görög. Nagy, barna lapály terült elébük, melyen vízimadarak milliói pihentek, fölötte pedig még többen, köröztek. A távolban hőforrás fröccsentett szakaszosan gőzölgő vizet a magasba. A hajó egyenesen a part felé tartott; nem hallatszott más, csak az evezők ritmikus csobbanása, és a sistergés, ahogy a gejzírből előtört a forróvíz.

A part előtt ébenfekete bőrű sellők tömege ringatózott. A sellők azonban hallgattak, és az ithakai már azt is látta, hogy miért. Csaknem derekukig kiemelkedve a vízből, álló helyzetben lebegtek, és karjukon elfektetve, hogy csak fejecskéjük látszott ki a simogató tengervízből, maguknál valamivel világosabb bőrű újszülöttet szoptattak valamennyien, fejüket mélyen lehajtva, mintha ugyanabba az öntőformába öntötték volna mindőjüket, és a szemlélő élettelennek is hihette volna őket, ha testük nem követi az enyhe hullámzást.

523