Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 6. szám - Száraz Miklós György: A Jóisten ablakai

képet is, amin igazából semmi érdekes nem volt, talán éppen ezért volt olyan szembeszökő' abban a szörnyűségekkel teli könyvben, egy alföldi parasztház konyhakertje volt a képen, salátás meg sárgarépás ágyásokkal, karalábéval, kaporral, tökkel, hagymával, és a képaláírás valahogyan megragadt az emlékezetemben, és másnap elmeséltem a Kóbor Fruzsinak is, aki meg elmondta a bátyjának, a Mikolának, és ez a képaláírás praktikus tanácsnak bizonyult, mert amikor végül mégis kiderült, hogy a Sütő Gedeon, a Thököly Mátyás és éppen ő, a Mikola voltak a tettesek, akik kábítószernek való vadkendert neveltek sövényként az iskolai konyhakert hosszú kerítései mentén, akkor a Mikola azzal védekezett, hogy ők nem is tudták, hogy annak a növénynek a gyantája meg a levele kábítószer lehet, hogy ők tisztára csak jót akartak, hogy a gyakorlati órák igazán jól sikerüljenek ott az iskolai kertben, és azért ültették a kendert, mert azt olvasták egy nagy orvosi könyvben, hogy régen az Alfóldön a parasztgazdák kendersövénnyel körítették a konyhai veteményest, mert a kender erős illata távol tartotta a hernyókat meg a lepkéket és más kiskerti vérengzőket, és ők is távol akarták tartani az iskolai salátáktól és karfioloktól a kártevőket.

Hát igen. Igaza lett a nagyinak.- Az a Kóbor gyerek, az egy nagy hóhányó! - kántálta sokszor. - Igazi csavargó fajta. Én aztán ismerem az ilyet.

Hogy honnan ismerem az „ilyet”, arra soha nem derült fény, de tény, hogy igaza lett. És az is tény, hogy amikor az én hóhányó kedvesem olajra lépett, akkor a nagyi egyetlen szóval sem emlékezett rá, hogy ő megjósolta ezt. De azért nem tett úgy, mint aki bánkódnék a dolog felett.- Ide figyelj, édes lányom! - vont félre a konyhában a Mikola árulása után három héttel, amikor látta, hogy nem múlik a keserűségem. Tudtam, hogy mindjárt rágyújt egy szivarra, mert a nagyi általában ugyanúgy „édes fiam”- ozott, ahogy a vejét, az aput is „édes fiam”-ozta, csak olyankor szólított „édes lányom”-nak, ha valamin nagyon felindult, ha valami sorsdöntő közlésre szánta rá magát. És ilyenkor - évente kétszer-háromszor - elpöfékelt egy-egy szép kövér Habanát is.- Tessék befejezni ezt a szenvedést - mondta, és a húsvágó bárddal lecsapta a gyúródeszkán a szivar végét. Megszimatolta, megnyomorgatta a hollandus havannát, aztán meg is nyálazta szépen a borítékját, ahogyan kell, majd élvezettel meggyújtotta, és csak akkor pillantott rám. Kicsit öblögetett a füsttel, aztán egy szép karikát böffentett a nagy, fekete sparhelt fölé. - Ha nem hagyod abba, meghasad a szívem - csóválta meg a fejét. - Rossz rád nézni. A lánykori ballépéseimet juttatod eszembe.- Mesélj! - csaptam le rá lelkesen.- Fenét! - hárított nyomban, és az ibolyaszínű, tömör füstöt a régóta nem használt szappanfőző kemence vasajtaja felé fújta. - Örülök, ha nem jutnak eszembe.- Naaa! Mesélj már!- Semmit! - vakkantotta a nagyi, és kiemelte a zsemlemorzsa mögül a tearumot. Egy ujjnyit az egyik vizes pohár aljára löttyintett, aztán a kontya mögé hajította. - De azt, drága gyermekem, jegyezd meg, hogy az élet akkor szép és kényelmes, ha szépen és kényelmesen éljük. És ez csak elhatározás kérdése.

495