Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 6. szám - Száraz Miklós György: A Jóisten ablakai

- Jaj, nagyi...!- Ne jajongj, lüké! Nem érted a lényeget. Nem azt mondom, hogy nuku kaland, nuki kockázat. Persze hogy föl kell mászni a nagy fehér hajóra. Én is felkéreckedtem a magam idején... - Mosolyogva bámult a szivarfüstbe. - És nem kérdeztem, hány utasa van, nem kérdeztem, merre tart, mekkora a sebessége. De azt igenis tudni akartam, hogy milyen ember a kapitány, hogy iszik-e a kormányos, és hogy van-e elegendő' mentőcsónak. - Még egy ujjnyi rumocskát hajintott a kontya mögé, aztán gyorsan elvermelte az üveget a lisztes-, cukros- és zsemlemorzsás zacskók alá, majd rám pillantott. - Es mi a legfontosabb!?- Tudni kell időben leszállni róla!

Közönyösen meresztette rám a szemét, lassúdan köpködte a szivarfüstöt.- Hülyülök - állapította meg végül derűsen. - Nem emlékszem, hogy mondtam volna.- Jaj, nagyi...!- Ne jajong, lüké! - böffentett véletlenül egy újabb füstkarikát, és a szájára csapott. - Fúj, malac!

Hallgatott.- Helyes fiú ez a Mikola - bökte ki végül. - Amikor először megpillantottam melletted, rögtön megijedtem. Csibész. Hű, de csibész! A mosolya! Meg a szeme.- Ugye?!- Minek örülsz! Nem hozzád való!- Jaj, nagyi...!- Ne jajongj, hülye! Ehhez a fiúhoz te normális vagy. - A zacskók felé sandított, de erőt vett magán. - Szörnyű! Még humora is van. Többet tud adni, mint három másik. Amíg ad. Mert egyszer aztán nem ad. Örülj neki, hogy ő volt az első szerelmed. Hidd el, fontos! A szerelmet, a testi örömöt is tanulni kell. Gyakorolni. Sokat gyakorolni. Ha lehet... És semmiképp sem bármi áron. A Mikola, ilyen szempontból, jó indítás. De aki majd egy életre megkapja! - pillantott felém. - Aki gyereket szül neki! - fordította égnek a szemét. - Na, őt ne irigyeljük! A sírig boldogtalanná teszi. Olyan keserűvé, mint a fekete retek! Nem szántszándékkal, hanem mert az a szerencsétlen fajta. Örülj, hogy volt, és adj hálát az égnek, hogy elszelelt.

Arcomba fújta a füstöt. - Na, most mondd, hogy „Jaj, nagyi!”

Nem mondtam. Dühös voltam rá, de kíváncsivá is tett, ezért inkább megkérdeztem:- Az anyu milyen volt? Normális? Veszélyes? Vagy milyen?- Anyád a nagyapád hal vérét örökölte.- Szerencsére?

Úgy pislogott felém az okuláréja és a szállongó szivarfüst mögül, mint egy bagoly. Egy ősz, okos, kicsit bandzsa bagoly. - Azt nem tudom - mondta végül. Csak azt lehet tudni, hogy ki milyen. Csak annyit, hogy ki kicsoda. És azt se mindig. Azt viszont soha nem lehet tudni, hogy az szerencse, vagy balszerencse neki.- És a nagy fehér hajó?- Anyádnak apád volt az a nagy fehér hajó. Mondom, csöndes, jó gyerek volt.

496