Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 6. szám - Száraz Miklós György: A Jóisten ablakai

nére hasonlított, és csak ordított, és amikor azzal a zöld lombbal, a csala- mádéval csapkodott, akkor mindig azt üvöltötte, szinte egybefüggően darálta, hogy „Biszkanabiszkanabiszkana!”, és azért üvöltözött, az volt a célja az acsargással, hogy azon nyomban álljanak ki azok, akiknek valami közük van a „biszkanabiszkanabiszkaná”-hoz, de persze senki sem állt ki, és akkor az a tajtékzó szlovák rendőr odafordult a szlovák igazgatónkhoz, aki egy igen alacsony, kövér emberke volt, és úgy hívták, hogy Stefan Geró'cs, és mi, magyar gyerekek nagyon utáltuk, mert rosszindulatú görcs emberke volt, aki a neve ellenére sem tudott egy szót sem magyarul, és a szlovák gyerekek ugyanúgy utálták, mint mi, mert jobb lett volna, ha az igazgató úr szlovákul sem tud egyetlen szót sem, az lett volna a legjobb, ha teljesen néma, mert valahányszor kitátotta, mint kígyók és vízisiklók, ronda és alattomos mondatok hagyták el a száját, és ahogy a rendőr odafordult az igazgatónkhoz és ráförmedt, úgy nézett ki, hogy mindjárt a fejére is húz egy nagyot azzal a csalamádéval, de végül sajnos nem húzott a fejére, csak ráröfógött, hogy .beszéljen a szaros fejükkel, pontosan így mondta, és a Gerőcs előbb csak hebegett-habogott, de aztán magára talált a szemétkedésben, egyre jobban és jobban belejött, ordított és hörgött, toporzékolt, habzó szájjal fenyegetőzött, és amikor elfogyott a levegője, akkor abban a szusszanásnyi csendben megszólalt a harmadikosok sorában a barátnőmnek a bátyja, a Kóbor Mikola, és azt mondta a hatásos, mély csendben, magyarul mondta, jó hangosan, hogy mindenki hallja, tisztán és érthetően azt mondta, hogy „Kicsi a bors, de Gerőcs!”, és erre a négy magyar osztály felrobbant a röhögéstől és öt másodperc múlva felrobbant a röhögéstől a nyolc szlovák osztály is, mert a szlovák osztályokba olyan gyerekek is jártak, akik utálták a magyarokat, de a szlovák osztályokba is csak olyan gyerekek jártak, akik utálták a Gerőcsöt, így hát a tizenkét osztály minden tanulója, háromszázötven gyerek fuldoklóit, és vonaglott a röhögéstől, a Gerőcs pedig fuldoklott és vonaglott a tehetetlen dühtől, úgy tekergeti a kíntól és a szégyentől, mint egy drótféreg, egy pondró, és hiába ordította indigókékre színeződött fejjel, hogy „Ki volt a disznó!? Ki merészelte!? Ki volt a disznó?!”, mert akkorra már a röhögés lavinája megállíthatatlanul lezúdult, a kárörvendő kacagás robbanása minden ellenállást elsöpört, aztán még hosszan morajlott, mint a lassan távolodó égzengés, hullámzott, ide-oda görgött, és amikor elülni látszott, még akkor is fel-felrobbantak itt-ott a röhögés taposóaknái, míg végre tényleg hatalmas csönd támadt, de csak azért, hogy mint kuktában a gőz, újra felgyűljön a nevetés feszítő ereje, és a Gerőcs első, várva-várt sipítására - „Kirúúúgatom!” - ismét előtörjön, sivítva fröcsköljön, elemi erővel pukkanjon el valahol középen, s görögjön-terjedjen megint mind tova és tova a szélekre, a felsorakoztatott osztályok vonalának két szárnyára, és az igazgató úr haragjában annyira elveszítette az eszét, sértett hiúságában annyira kiesett a szerepéből, hogy észre sem vette, hogy mi már azon nevetünk, hogy magyarul ordibál velünk - „Kié a disznóósáág!? Kirugdalom!” —, és emiatt a lábasfejű szlovák rendőr most már olyan őszinte és leplezetlen undorral meregeti rá a gülli polipszemét, hogy talán mindjárt tényleg rá is húz a „biszkanabiszkana- biszkana” csalamádéval a fejére. Amikor délután elmentem a barátnőmhöz, a Kóbor Fruzsihoz, megkérdeztem a Mikolát a csalamádéról, ami miatt mindenki úgy odavolt, és azt válaszolta, hogy a szlovák rendőr úgy járt a kan- nabisszal, a kenderrel, ahogy én járnék, ha azt hadarnám sokszor egymás

492