Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 6. szám - Száraz Miklós György: A Jóisten ablakai

olyan nagyon sokat próbált nőknek akartak látszani, azok a becsiccsentett lányok a falujukban vagy a városukban hagyott egyetlen és igazi nagy szerelmükkel traktálták a sörtől és bortól meg pálinkától pacallá ázott, szereimre éhes stricijeiket. Aztán gyorsan helyrebillent minden. Néhány hét, talán egykét hónap után a hazug pózok lemállottak, a borgőzös éjszakák hajnalain valódi szerelmek szövődtek.

Néha történt azért más is, de ez az egész mégis inkább jó volt. Sokkal ártatlanabb társaság, mint az én kérőm meg a barátai és a barátnői. Meg a barátainak és a barátnőinek a barátai és barátnői. És ártatlanabb annál a néhány fakószürke bőrű, csontsovány embernél is, akit az apu otthon, a városunkban diszkréten, majdhogynem titokban kezelt, leggyakrabban nem is a kórházban, hanem a lakásunkon, azoknál a szerencsétlen élőhalottaknál, akiknek zavaros tekintetében úgy pislákolt a fájdalom, az értelem és a sunyi gonoszság, ahogy az elpiszkolt vizű kút mélyén fel-felizzik a delelő nap fénye, akik miatt a nagyi szünet nélkül aggódott, mert a nagyi szerette magát a világ dolgaiban járatlan idős hölgyként láttatni, és hiába járt már nyolcvan körül, azért ő valójában mindent tudott, így aztán tudott a modern kor pestiséről és feketehimlőjéről, az aids-ról is, tudott a homoszexuálisokról meg a kábítószeresekről, tudott a gyilkos kórt terjesztő fecskendőkről, a halált hurcoló, ellenőrizetlen vérkészítményekről, tudott a szipuról meg a vadkenderról, és állandóan rettegett is, hogy az aput majd le fogják csukni egyszer, és igazuk is lesz, mondogatta, mert minek avatkozik olyan dolgokba, ami nem az orvoslás, hanem a bűnüldözés dolga, de az apu erre mindig csak a fejét csóválta, és azt mondogatta, hogy nem ad egy-két évnél többet, és ez 'nemcsak a rendőrség dolga lesz, hanem az orvosoké is, sőt elsősorban az orvosoké, és akkor még az a jó, mert szerinte sajnos hamarosan a gimnáziumi tanárok dolga is lesz, sőt az általános iskolai tanító bácsiké és tanító néniké, ne legyen igaza, de ő már látja, hogy még egy ilyen kis szlovákiai városkában is gondok lesznek, és akkor majd nem otthon, titokban kell kezelnie ezeket a szerencsétleneket, hanem külön osztály lesz erre a kórházban. És persze az apunak lett igaza, mert amikor a gimnázium első osztályába jártam, az egyik nap délelőtt fél tizenegykor, a kémia doga kellős közepén kivezényeltek minket az iskola udvarára, ahol a lépcső tetején már ott állt az igazgatónk. Olyan fancsali pofával állt, mint aki rothadt körtébe harapott, mint aki poloskás málnaszemet kapott be, és még csak ki sem köpheti, mert figyelik a rendőrök, és tényleg ott álltak mellette a rendőrök, a tanári kar meg a lépcső oldalában sutyorgott, és az igazgatónk semmit sem mondott, úgy állt lehorgasztott fejjel, szájában a poloskás málnával, mint egy megszégyenített kisdiák, mint a dagadt Kaszás Dani a tornateremben a mászókötél mellett, csak a Daninak nem volt bajusza és nem volt gutaütötten lilás meg bibircsókos az arca, és amikor felsorakoztunk, akkor rögtön a rendőrök vették át a prímet, és azok a rendőrök nem a mi városunk rendőrei voltak, nem is tudtak magyarul, és az egyikük, amelyiknek olyan feje volt, mint egy tintahalnak, mert sem-nyaka, sem álla, sem rendes orra, de még haja sem volt, úgy nőtt ki a gallérból a feje, mint egy disznósajt, ez a lábasfejű szlovák rendőr, aki egy hatalmas, lombos zöld csokrot szorongatott a markában, ez rögtön úgy kezdte, hogy ordítozott, és egészen fel volt dúlva, a végén még csapkodott is azzal a nagy zöld lombbal, egészen kikelt magából, már nemcsak az alakja, de a fejének a színe is a tintahal szí491