Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 1. szám - Gyürky Katalin: Játékok és tükrök

mértékű önbecsapásként. Tudjuk, hogy nem élvezhetjük az általunk felépített új világ új törvényeit a végtelenségig, mégis, amíg benne vagyunk, elhitetjük magunkkal, hogy az a valódi, az igazi pedig csak látszat: így a két világ értékelése a játék ideje alatt viszonylagossá válik, a két világrend összekuszálódik bennünk.

Huizinga a játékot egyértelműen szabad, önfeledt tevékenységnek minősíti, ez a szabadság azonban kétfajta játék esetén mégis megkérdőjeleződik bennünk.

A kultikus játék esetében, amikor ennek játékosa, a varázsló mágikus elemeket felhasználva azért játszik”, hogy a varázslatával befolyásolja az isteni gondviselést, tudjon hatni a természet törvényeire. Azonban mindezt nem ki- kapcsolódásként végzi, hanem kényszerből. Nem mindegy, hogy mikor és hol végzi tevékenységét, hiszen ha például vetés idején nem áldoz az istennek, aratáskor nem lesz bő a termés.

És nem mondható szabad, önfeledt játéknak a Dosztojevszkij kisregényében szereplő szerencsejáték sem.

A szerencsejátékos, hasonlóan a varázslóhoz, szintén a természet törvényeire akar hatni. A szerencsejátékban az a kérdés, hogy a véletlen kiszámíthatatlanságában lehet-e valamilyen rendet találni? Ki irányítja ezt a világot? Mert ez is egy külön világ. „A játék világa, amelynek elemei a véletlen és a szabály.”3 Azonban „a szabály csak a véletlen következményeit irányítja. A véletlen viszont igen nagy számú elemi esély következtében statisztikai sza- bály lesz.”4

így a szerencsejátékban is felépülhet egy szabályrendszer, de már nem feltétlenül az ember által irányítva. Ebben is más ez a játék, mint a többi. Egy labdajátékban például a játékosok maguk szabják meg, hogy mikor ki nyer és ki veszít az általuk felállított szabályok alapján.

De a szerencsejátékok nagy többsége nem ilyen. Hiába a „szabályok”, ha a játékos azok játékszerévé válik. Nem ő irányít, és ez természetesen nem tetszik neki. Mindenáron meg akarja változtatni a megváltoztathatatlant: olyan világot akar, olyan szabályokkal, amelyeket ő irányít. Ha pszichológiai nyelvre lefordítjuk, ez azt jelenti, hogy a játékos a belső kontrollját akarja megvalósítani, tehát a saját eszét, ügyességét, hatását szeretné érvényesíteni a játékban, szemben a külső kontrollal, amelyben az ember rábízza magát a véletlenre.

De a szerencsejátékban ez csődöt mond. A magát erős belső kontrollal elképzelt embernek rá kell döbbennie, hogy a külső kontroll érvényesül felette, valami transzcendens létező, amely egyfolytában befolyásolja szerencséjét. Rá kell döbbennie, hogy nem tud varázsolni, mint a mágia főszereplője, a kártya, a dobókocka nem funkcionál kultikus tárgyként, nincs hatalma a „felsőbb irányítóval” szemben.

Amíg a mágia főszereplőjét a saját közössége menti fel hétköznapi tevékenysége alól, hogy csak a tudományának élhessen, addig a szerencsejátékos saját magát határolja el közösségétől, belépve egy új világba, amely világ korántsem nyújtja azt a megnyugvást, felszabadult érzést, amit az e célt szolgáló szabad játéktevékenységek keltenek bennünk.

A szerencsejátékban így fokozottan érvényesülnek az élet vagy a véletlen farkastörvényei, a játékos itt nemhogy kipihenné magát, de az állandó bizonytalanság egyre fáradtabbá teszi, a harc a véletlennel egyre jobban kimeríti.

53