Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 6. szám - Czakó Gábor: A lény
a rézorrú rigó csevegett a seregéllyel, most buldózer berregett, ütött-kopott sárga vastestén gyümölcsök piros himlöhelyeivel. A cseresznyefa erősen siratta a reggeli látogatást.- Ezeket aztán bajosan! „Ugyan, ugyan!” „Mit miért ne lehetne?”- Mert bó'r az egér, s csont a farka! Öcsém indult vissza a hálószobába, hogy fölöltözzék, pizsamájában meztelennek és védtelennek érezte magát a vasas támadók ellen. Mert azok bizony sereglettek a kertben. Két markoló, egy buldózer a máris félig kidöntött cseresznyefa mellett, továbbá billenőplatós teherautók sora, végig az utca kanyarulatáig. Közöttük csákányos, lapátos gyaloghad cigarettázott és pálinkás böf- fenéseket eregetett. Mintha valami eltakarítandó szemét volna a kert a gyümölcsfákkal, a szőlőiekéi, a teraszból nőtt hatalmas ezüstfenyővel, ahová a Jézuska szokott jönni szenteste, s a hótól, díszektől, csillagszóróktól ragyogó lombok egyenest a mennyországba vezették a gyerekek tekintetét. Vagy a legendák volnának eltisztítandók? Öcsém világutazói csatangolása közben gyűjtötte a tájak históriáit. Hiába üzletelt azonban hat nyelven gyógy- és vegyszerekkel, egyiken sem tudta megkóstolni a történeteknek azokat a legbensőbb zamatait, melyektől azok igazán érdekesek. Talán nem szenzációsak, de mégis. Nyilván, mert a külföldieket csak ismerte, a házhoz és a kerthez kapcsolódókat pedig szerette. S ettől az övéik lettek. Például az Opayék legendáriuma. Amióta meghallotta, nem hagyta nyugodni az öt nő és a bogaras férfi. Már maga a név is. Ahány an mesélték, any- nyiféleképpen ejtették. Magyarosan, Opainak. Aztán' franciásan Opé-nak, amitől szinte csak egy hangsúly választotta el a félvilágnyi különbséget, miszerint valójában Opajnak hívták őket, és az öreg a XIX. század végén tadzsik kánnak született a Pamir égbenyúló havasai közt. Anyja menekült ide a szovjet elől, és aranyrubelekből fűzött nyakláncából vette a házat meg körülötte a kicsike birtokot, amely az időle folyamán egyetlen telekké, a kertté zsugorodott. A gyümölcsfákat az öreg hercegnő saját kezűleg ültette. Roppant gonddal válogatta a csemetéket: a cseresznyék májustól nyár közepéig értek, az almák átvették tőlük a stafétát és novemberig teremtek, akár a körték, a szőlők meg szilvák, természetesen mind különféle ízű gyümölcsöket érleltek. Északon mandulák és diók álltak a kerítés mellett, keleten mogyorók vigyáztak, dél felől málnák, köszméték, szedrek. Bőségesen ellátták a házat friss terméssel, télen kompóttal, lekvárral s dióval, mogyoróval dúsított gyümölcssajtokkal. Az esztendő járását virágok is mutatták: rózsák, krizantémok, hóvirágok, jácintok. A kertnek csodájára jártak a környékbeliek, ám kíváncsi szemük inkább azt leste, hogy igaz-e a hír, miszerint az Opay fiúnak két felesége van. Anyja vásárolta volna őket, egy-egy aranypénz láncért. S valóban, olykor látható volt az öregasszony a két fiatallal, amint gyomláltak, vagy drótkefével tisztogatták a fák kérgét, esetleg a komondorokkal évődtek. Természetesen akadt, aki följelentést tett az ügyben, de a hatósági vizsgálat azt állapította meg, hogy Opay úrnak egy felesége sincs. Az ifjú hölgyek vendégek, távoli rokonok, maguk is menekültek. Később aztán gyerekek is születtek a házban, két kislány, az egyik vendéghölgytől is, a másiktól is. így emelkedett a nők száma ötre. Az öregasszony — Katus néninek hívták a környéken - utóbb teljesen vissza484
