Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 6. szám - Czakó Gábor: A lény

vonult. Állítólag a konyhában élt egy hatalmas, lyukas ülŐkéjű fa karosszékben. Ebből dirigálta a különös családot. A fia katun-nak szólította, és tisztelettudóan cserélgette alatta a vödröt. Ez volt az egyetlen, hivatalszerű elfoglaltsága. O máskülönben kizárólag szórakozásból teszegetett ezt-azt, amire éppen kedve szottyant, a munkára szolgáltak az asszonyok. A szocializmus idején mindketten dolgozni jártak a buszgarázsba. Váltott műszakban ültek a főkapu melletti üvegkalitkában, ugyanabban a foszló műbor székben, s a másik kezétől langyos golyóstollal írogatták a forgalmi naplóba a ki- és bejövő buszok adatait, a sofőrök jelentenivalóit. Opay pedig odahaza nevelgette a komondorokat, főzte meg itta a pálinkát. Esténként megverte Őket. Váltva, ezt a szomszédok hallották, s látták is az éjszakába kikerge tett asszonyt s gyereket, akik rendszerint a komondorok óljában találtak menedéket.

Amikor a katun lelke hazaköltözött a Pamírba, akkor a megmaradt négy nő azt terjesztette a szomszédok közt, hogy Opay visszatért Ázsiába. A kert elavult, a veteményest csalán verte föl, a fák fele kiszáradt. Amikor megvettük az özvegyektől, két napig irtottuk a dudvát. A szomszédok biztattak; kaszálni lehet, de az ásással vigyázzunk, nehogy meglepetésben-legyen részünk.

Öcsém regényt szándékozott írni a történetből, de nem volt mersze fölkutatni és kivallatni a tanúkat, mire azok megsértődtek és meglógtak előle. Lassacskán elköltöztek; ki más környékre, ki a temetőbe. Később a fehér papírtól ijedt meg. Feleségem a neve napjára vásárolt neki egy gyönyörű, bőrkötéses füzetet, kész könyvet szinte, amiből csak a betűk hiányoztak. Adott hozzá egy töltőtollat is: „teli van betűvel, csak szét kell válogatni”.

Roppant felelősség egy ilyen szűz kötetbe bármit beleróni.

Sötét garbót vett és farmert, mintegy előre igazodva a várható eseményekhez. Éppen bőröndjét csukta volna össze, amikor a cseresznyefára támaszkodó buldózerből valami iszonyatos csikorgó-duhogó hörgés szakadt ki, majd a sok tonnás test eltűnt. A kerítés melletti mogyorósor lombja csapódott arra, majd vissza, s a buldózer ott nyöszörgőit mögötte az utcán.

A szarkák meg a seregélyek, a rigók és a verebek úgy rajzottak, sipákoltak körülötte, ahogy sebesült héját sem gyaláznak. A lapátos gyalogmunkás népség pedig kotlósát vesztett csirkenép módjára szaladgált össze-vissza.

„Na?” ,Rehet, vagy nem lehet?” „Szórjam utána a többit?” „Hajítsam?” „Eb- rudaljam?” „Pöcköljem?” „Passzoljam?” „Górjam?” „Akolbólítsam?”

Hogy mi történt, mi nem, ki tudja? Öcsém akkor elszaladt a végkifejlet elől. Mondhatjuk úgy is, a helyzet elől; a történetből, ami végre teljesen az övé lehetett volna, sutty, kihussant, nehogy magyarázkodnia kelljen, beszélni jött-ment alakokkal, akik az ő személyét mindenféle ügybe berángatnák. Lesunyta a fejét, s bőröndjeit cipelve elinalt a házból. A munkások, a brigádvezető, az utcán elébe álló nyakkendők munkavezető hiába próbálták útját állni; köszönésre, kérdésre nem válaszolt, csak nyomult előre.

Egy pohár sornyi idővel előbb ért hozzánk, a Templom utcába, mint a Schmiedt & Smith cég ügyvezetője, aki földúltan reklamálta, hogy miféle házat adtunk mi el neki. öcsém kitöltötte magának a második pohár sört, és megelőzött bennünket a válaszadással. A világjáró profi üzletember biztonságával fogta vallatóra a cégvezetőt. Miután igenlő választ szedett ki belőle arra nézve, hogy az illető komoly mérnök, bíróságon bejegyzett teljes jógii képviselő, tanult, fólvilágosult, férfiú, aki nem hisz a csodákban, a kísértetek485