Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 6. szám - Czakó Gábor: A lény
idéztünk, az teljes egészében öcsémén múlott. Megesküdött volna rá, hogy akár még tízennyi véleményt is hallhatott volna, annyit, ahányat, akart volna. Hátrahőkölt, majd megfordult a küszöbön, hogy szaladjon a mosdóhoz, és dugja fejét a hideg víz alá, mert tegnapelőtt, tényleg iszonyatosan berúgott Cape Townban, olyannyira, hogy harmadnapos hallucinációkra gyanakodott. A fénylándzsa pontosan a melle közepében állt meg. A mosdó pedig éppenséggel odabent volt, ahonnan ijedtében elfelé igyekezett volna. Ijedtében? Öcsém a szó köznapi értelmében sosem volt bátortalan ember: száztíz kilójával, száznyolcvanhat centijével nyugodtan megállt bármelyik kocsma hávécséje előtt. Ó pofonok és kísértetek helyett az élettől félt. Úgy általában. Hogy sütni fog-e a Nap a jövő héten is; miért baj, ha elveszi Mónikát, s miért rosszabb, ha mégsem? ,Mi a bökkenő?” „Ki bántott?” .Mitől félsz?” A kádból keskeny, magas hullám emelkedett föl, benne a hólabdák megkisebbedtek, diónyira, mákszemnyire, kecses női kart formáltak, amely megnyitotta a vízcsapot, s ahogy jött, úgy visszaolvadt addigi közegébe. Az egész jelenség roppant barátságosnak mutatkozott, mi több, régi ismerősnek, aki kipróbált cimbora, bizalmas titkok tudója. „Tizenkét és fél fokos lesz.” ,A célnak éppen megfelel.” „Namármost az a kérdés, hogy mi a cél? Zuhogott a víz, a fehér kar nyújtotta a tegnapi törülközőt, gyöngyözött a kacagás. Az ezer golflabda dűlt az örömtől, és a hasát fogta volna, ha lett volna hasa, és ha lett volna mivel. A fürdőszobaablak előtt a bodzaágon a katicabogarak is abbahagyták a levéltetvek eszegetését.. A fésűs fi fikával annyit terelgetett haj bizony a víz könyörtelen sodrásának engedve eltakarodott, s ami öcsém fején pucér volt, most szemérmetlenül megmutatkozott a tükörben. Fölcsattant.- Mi ebben a vicces? Ti kopaszabbak vagytok nálam! Csönd lett. Ma ja!” A kádban roppant zurbolódás támadt. Az egy csomó golyó összement por- szemnyire, mások növekedni keztek, s mind a helyét kereste. Fél perc sem telt bele, testvérem a saját arcát látta maga előtt; fehérben persze, dús, hullámos hajjal, amilyent elsőáldozó korában viselt utoljára. „No éppen akkor múltál ki a rendes emberek közül!” Öcsém dühös mozdulatokkal dörzsölte fejét. Lassan kitisztult az agya.- Milyen alapon turkálsz te az én gondolataimban? „Valakinek csak kell!”,Helyetted, kis virág!” „Aszó elszáll, a gondolat megmarad.” Zaj támadt odakünn. Gépek érkeztek? Traktorok, buldózerek, tankok? Kiabálás vegyült a motorok és vasak brummogásába-csikorgásába. Agak roppantak, hamarosan az ajtót matatta valaki. Nyitotta volna, de öcsém éjszaka ráfordította, s benne hagyta a kulcsát.- Hé! Hé! Nyissák ki! - ordította egy, a körülállást illetően tájékozatlan, mindazonáltal roppant magabiztos hang. Az ilyen szokott lenni a kinevezés nélküli örökös brigádvezető. „Szóljak neki?” „Küldjem el?” „Sicc, sicc?” „Penderítsem?” A folyosó végén, a hajdani könyves szoba egy ablaka mögött, ahol az imént 483
