Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 6. szám - Czakó Gábor: A lény
tökéletesre sikeredett a napkelte: mondja szomszéd, Afrikában milyen szokott lenni? - hanem a különös hang mégsem tőlünk származott. S nem is a kert felől hullámzott, hanem a ház másik végéből, talán a gyerekek fürdőszobájából. Öcsémnek olyan éi'zése támadt, mintha hívnák onnan, s mi sem természetesebb annál, hogy azonnal fölpattanjon rögtönzött ágyából, és haladéktalanul ott teremjen. Engedelmeskedett, de korántsem a készséges szolga módjára, aki enged a szónak, vagy éppenséggel utasításnak, hanem olyasféleképpen, mintha éppen hő vágy lobbant volna benne, hogy odasiessen. Utóbb elmondta, hogy mintegy ő találta ki, hogy oda kell mennie, s a különös események sodrában is valami mély nyugalom, mondhatni biztonságérzet töltötte el. S valóban, a fürdőszobához közeledve a csivitelés egyre erősödött. Öcsém szentül meggyőződött róla, hogy róla csengettyűznek a hangocskák. Érteni vélte, hogy azt mondják: „a mérnök”, „a dagadt”, „a kopasz”, „most nagy divat”, „olló, de nem az ilyen kopaszság!” Megtorpant, végigsimogatta a feje búbját. Mi tagadás. Eligazgatta maradék haját, hogy tegye a dolgát: igazodás, takarás! Felhő szaladhatott odakünn az égen. Elhussant a Nap előtt és a folyosó felől éles fénylándzsa csapott a fürdőszobaajtó félfájába. Súlyosan rengett benne a pornyaláb. A csicsergés megszakadt, ahogy a poszáták elnémulnak, amikor macska oson a fák alatt. Vagyis a hangocskák ott maradtak, csak éppen kussoltak: feszült tőlük a csönd. Óvatosan megnyitotta az ajtót. Nem volt kilincsre zárva, elég volt a mutatóujját keresztülbökni a poros fénylándzsán, és megtaszítani a kilincset. Talán háromszázan súgták odabent: pszt! Kitárult az ajtó. A kád, amelyben este zuhanyozott, golflabdákkal volt teli. Talán golflabdákkal. Fehér, sokhorpaszú gömböcskékkel, melyek a vörösbarna csempék reflex-fényeitől némi színt kaptak, mintázatuk szinte arcvonásokat sejtetett. Fortyogtak, úgyszólván habzottak, ahogy fölemelkedtek a kádból, egész magasra és előre, olyannyira, hogy a fizika törvényei szerint ki kellett volna om- laniok, aztán valahogy mégis visszaáramlottak, hogy a kád másik végében torlódjanak a magasba. Öcsémnek úgy tetszett, hogy valami különös lény hullámzik előtte; egy lény, ám mindegyik golyó külön személyke, saját, vonásokkal, gondolatokkal, tekintettel, mellyel szemügyre veszi őt, és önálló véleménnyel, amit rögtön közöl a többivel. Ismét fölhangzott az óvodista-rigóbe- széd száz, vagy ezer torokból. Vagy egyből sem, mert a fehér labdácskákon, ahogy szemet, orrot, vagy fület, úgy szájat sem lehetett megkülönböztethetni, sem semmiféle testrésznek nevezhető jellegzetes formát. így aztán nyilván nem beszélhetünk torokról sem. „Bátor”, „berezelt” „megőrül a gombapörköltért”, „úgy terjed fején a kopaszság, mint a rossz hír”, „álmos még”, „tegnapelőtt Cape Townban berúgott a disznó, most meg adja a ma született bárányt!” Amiként ajkak nem mutatkoztak a golflabdákon, úgy öcsém szavakat sem tudott kiválasztani a zsibvásáros csipogásból, csupáncsak (?) jelentéseket. Azok viszont kristálytisztán elkülönültek. Hogy éppen csak ennyi, amennyit 482
