Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 5. szám - ÍROTTKŐ STÚDIÓ - Kecskés Csilla: Mese a két lopótökről
Ill ÍROTTKŐ STÚDIÓ KECSKÉS CSILLA Mese a két lopótökről Hát, vót egyszer egy szép nagy mező. Hétrétgörnyedő-hajlongó fűszálakkal, vad margarétákkal, lepkékkel és nyulakkal és rókákkal. Mert a mező tőszomszédságában volt ám egy erdő, és a kettő találkozásánál, egy kis csücsökben volt egy kicsike házikó. De nem mézeskalácsból volt, és egy olyan jóboszorka-féle lakott benne, akinek soksok szép muskátlija és muslincája volt. Meg volt neki egy molyette muffja, egy bamba muflonja, de telefonja, az nem volt. Nohát neki volt egy kis kertecskéje is, de persze nem volt elkerítve, mert minek. Mert a káposztát direkt a nyulakoknak növesztette, akik ezért nem ették meg, csak köszönték szépen hosszú-puha fülüket billegte tve - úgyhogy ez a jóboszorka-féle rengetegsok disznóölési káposztát evett disznóölés nélkül. Volt ám egy kis tarka malaca, aki már három éves volt, de mindig ugyanolyan kicsike, kedves, tarkamosolygós. Egyszer egy csúnya varázslóbácsi megpróbálta kővé varázsolni, de olyan kedvesen mosolygott rá a malac, hogy a csúnya varázslóbácsi józsefattilává vált és írt sok verset malacokról. Nohát ennek a kicsike tarka malacnak a kedvenc eledele a tök volt. (Véletlenül éppen Mazsolának hívták a malacot és a kedvenc meséje a Futrinka utca volt.) Ezért aztán a jóboszorka-féle (akit pedig úgy hívtak, hogy Katalinka) tököket is növesztett a kertjében, hogy kedves malaca kedvére tegyen. Mindenféle-fajta tököket ám - volt ott sütőtöktől elkezdve minden, még sárgadinnye is (ámbár lehet, hogy az csak tévedésből keveredett oda). Egyszer aztán Mazsola kint sétálgatott a kiskertben a tökök között. Látta ám, hogy három lopótök kezdett nődögélni a cseresznyefa mellett. De nem ám akárhogyan: egyikük magasan, a másik kettő pedig szerelmesen egymásra csavarodva. Nőttek- nődögéltek, Mazsola meg minden nap meglátogatta őket és beszélgetett velük. De a magas növővei nem értett szót, mert ő igen fenn hordta az orrát, sőt, egyszer, mikor szunyókált magában motyogva, a két szerelmetes elmondta Mazsolának, hogy igazából ő a gonosz mostoha reinkarnációja a Hófehérkéből, ők pedig Hófehérke és a királyfi a fehér lovon. Ez hihető is volt, mert egyikük fehér lófüleket hordott levél helyett. Mazsola azért megpróbált kedvesen viselkedni a mostoha lopótökkel is, hiába, aki egy gonosz varázslót sikeresen józsefattilává változtatott, annak már van önbizalma, na. Szóval úgy gondolta, hátha jó útra tudja téríteni őtet is. De ez a lopótök igen morcos volt. Mit morcos: zsémbes, dühös, dölyfös, goromba. Lassanként vasorrot is növesztett, amit Katalinka, aki trófeagyűjtő volt, a biztonság kedvéért lefestett korrózióvédő barna festékkel. így hát nem rozsdásodott. De ahogy orra nőttön- nőtt, úgy művelt egyre gonoszabb dolgokat. Először a kedves-mosolygós százszorszépeket hervasztotta el, a nevük miatt. Meg mert tényleg szebbek voltak nála. Igaz is, egy kövér vasorrú lopótök nem túl kedves látvány. Később a cseresznyefát kezdte kiszárítani, majd odaügyeskedett egy rusnya kísértet-madárijesztőt. Akit hiába kergetett el Katalinka halk sikkantásokkal és Mazsola vad röfögéssel nap mint nap, mindig visszatért. Közben pedig sanyargatta Ilófehérke-lopótököt és Királyfi-lopótököt. Sápasztotta aranyfényű orcájukat, meg ilyenek. Szidalmazta is őket rútul. Fenyegetőzött és káromkodott. Katalinka már nagyon unta, s egyik éjjel, szokásos holdkóros sétája alkalmával lefűrészelte vasorrát, hiába tiltakozott eszelős
