Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 5. szám - Török Gábor: Műfajiság és műfajtalanság
két változatában - szintén a krimi és a fantasztikum sablonjaiból teremt autonóm művet. Coppola általában a gengszterfilm paneljeivel „sakkozik” eredményesen. A japán Oshima Az érzékek birodalma és A szenvedélyek birodalma című műveivel a szex-jelenetekben tobzódó erotikus mozi”-t emeli a szerzői filmekkel azonos magasságokba. Felsorolásom természetesen önkényes, bár napjaink divatos műfajaira - krimi, horror, akciófilm, sci-fi, gengszterfilm, szexfilm stb. - koncentrálva, néhány modellértékű populáris alkotás nevesítésére is törekedtem. A kvalitásos szórakoztató tömegfilmekről Szilágyi Ákos alig elmélkedik, illetve úgy tesz, mintha napjainkban a műfajokhoz való ragaszkodás kizárólagos következménye, egyúttal szellemtelen végeredmény lenne a homokfilm. Pedig a műfaji hovatartozás most nem - sohasem - értékkategória! A kritikusok - sajnos - nem ismerik ezt az aranyszabályt. Nincsenek tisztában saját felelősségükkel. Nekik nem feltétlenül a kanonizált művészfilmek arisztokratikus védelmére kellene berendezkedniük. Illene nagyobb figyelmet szentelniük az információs társadalmakban meghonosodott befogadói normákra és magatartásmódokra. A nézők elidegenítése a jó tömegfilmektől ugyanis nemcsak felesleges, hanem hibás művészetpedagógiai lépés. A szerkesztők jó esetben az „Ollózó” vagy a „Láttuk még” rovatba száműzik a mozifolklórt. A rosszabb orgánumok említést sem tesznek műfaji filmekről - és hányaveti modorban, néhány odavetett mondattal „elintézik” a tömegfilmek legjavát is. A népszerű filmek nézőinek reakciója a bumeráng-effektushoz hasonlatos. A kritikusok támadják kedvenc filmjeiket? A tömegfilm-fogyasztók lehülyézik a kritikusokat. A műbírálók arisztokratizmusának és felelőtlenségének szomorú következménye a tömegkultúrában az, hogy a műalkotás és a befogadó kapcsolatából kiiktatódnak a közvetítők. Kinek jó mindez? Az ócska fércművek mecénásainak mindenképpen! Alapvető hibának számít az individuális művek és az igényes bellet- risztika (a jó mozi-lektűr) szembeállítása és egymás elleni kijátszása. A művészfilmeket nem a műfaji konvekciókhoz makacsul ragaszkodó banális remekművektől kell megvédeni, hanem a giccs-áradattól! De nem csupán a dilettáns fércművek ártalmasak, hanem a nem egyszer avantgarde köntösben pompázó, különlegességükkel hivalkodó, ezoterikus művészgiccsek is. Egy pillanatra sem feledhető, hogy a homokfilmek jelentős hányada nem a kasszasikert misztifikálja, hanem a sznobizmusban bízva a szakmai elismerést célozza meg. Ezeknél a műveknél a dekoratív kivitelezés, a manierista érzékenység és a pszichologizáló hajlam egyaránt csak ügyes álca, az „OSCAR”-ok és fesztiváldyak bezsebelésének rafinált eszköze. Igénytelen homokfilmek nem feltétlenül az „álom- és méreggyárakból” kerülnek ki. Sokszor a nagy szerzők műhelyeiben készülnek. Az utóbbi esetben a műbírálók többsége hallgatásba burkolózik. A csend bizonyítéka az írástudók árulóvá válásának. Szilágyi Ákos nem áll be a süketek és nagyothallók táborába, de mértéket téveszt. Túldimenzionálja „a művészfilm és a kísérleti film” jelentőségét, mert szerinte e két filmtípus „délibábjai évtizedekre eltakarták” szemünk elől ,p pénzsivatag fundamentális tényét”.5 A kiváló esztéta a nemzetközi és a hazai viszonyok összehasonlításával zárja elméleti fejtegetéseit, és megállapítja, hogy ja magyar sivatagban nagy pénz híján kommersz műfaji filmek (krimi, horror, szexfilm, maffia-film, melo472
