Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 1. szám - Terhi Utriainen: Távolságok
levegőn. A légkondicionáló hangja. Tudom ám én, hol vagyok. Nó'i hangok ezek, álmos testekből. Közülünk kihez tartozik ez a fájdalom? Mindenkihez? Miért vándorol, cserél helyet, halad át rajtam, majd vándorol tovább, átlép-e beléd? Kí- sértetszerű fájdalom, vándorló kísértet-fájdalom. Keresi a helyét. Valaki sír a szobában a távollevő' után, de ilyet csak éjszaka hallani. Nappal csak a jelenlét van. A fájdalom bezárkózás, a tér összehúzása, nehogy a távollétnek helye legyen odabent süvíteni. A teret be kell zárni, összezsugorítani, bevarrni. Miinél kisebbre, annál jobb. Most üres, kinyúlt, és formátlan. Lehetne olyan, mint régen, szép, mint egy kicsi körte. A méh, mint egy körte, vagy szilva, jól van, nem mint egy dinnye, nem is narancs. Vagy cseresznye, olajbogyó, áfonya? Be kell csukódnunk. Nem csak becsukódunk, hanem be kell csukódnunk. Ha becsukódom, nem emlékszem arra, hogy üres vagyok, vagy valami nem emlékszik, mi is nem emlékszik? Az ürességem, a terem, az énem? Megtöltenek földdel. A lapátnyi földek megtöltik a sírt, ami üres maradt, mert feltámadás történt. Én azért még mindig nem tudok felkelni ebből az ürességből, csak bambulok zsibbadtan a göröngyös sír előtt. Sokféle lélegzet van, erősebb, gyengébb, gyorsabb, súlyosabb. Emelkednek és süllyednek, mint a szökőkutak vízszobrai. Fehéren és habosán, a lélegzet csobogása, hangja, zenéje. Mint a bálnák éneke az éjszakában, ugye? Megvan, ez a szoba a bálnák hálószobája. Itt aztán becsukják apró szemeiket, és át merik adni magukat az eszméletlenségnek. Ezer és ezernyi kiló álomban emelkedő húsnak és zsírnak, hűvös és nyirkos bőrnek, ami forró és síkos belülről. Úszó terek, úszó álmok. Közöttük ébredek, és nem tudom, egy vagyok-e közülük. Kék bálna vagy milyen bálna vagyok? Valaki egyszer azt mondta, hogy a bálnák énekének hullámhossza feloldja az ember identitástudatát. Feloldja. Zenévé, zsírrá, álommá. Közös fájdalommá? Kinyújtom a kezem. Mikor felemelkedik, és leválik rólam, valami megreccsen. Száraz levelek és ágak a kabát alatt. Nem. Akar izzadt, nyirkos és meztelen. Oldalról indítja hosszú, lassú útját. Nézem. Fehér, és ragyogó a furcsa, tiszta, fekete kozmoszban. Óriási, lassú mozdulat. Lassabb, mint bármi más. Mintha már mégis láttam volna valamikor. Kétlem, hogy valaha is elérné célját. Kihűl útközben, az izzadtság rászárad. A körző pontos mozdulata, - vagy a világító torony söprő fehér fénye. Visszafordul-e végcéljától? Elkezd-e pásztázni? El tudnám nézni ezt az ide-oda úszást egész éjszaka. Az a fény a tej és a csont fénye. Kinyitom és becsukom, ki- és becsukom a szemem. A villogó, jelt adó fény, a torony lassú, hosszú szárnya, villanás, szárny, villanás, szárny, két külön idő egymáson. Szét kéne választani őket. Megadni mindkettőnek a saját világát. Az egyik lassú, a másik gyors. Örök, végnélküli gesztusnak, és gyors egymásutáni képeknek a valósága. A kezem elért oda, ahova indult. A fénycsóva nem indul visszafelé. Mozgékony és puha medúzacsápjai megérintik a húst, amit aztán soha el nem engednek. Megtalálták szenvedélyük tárgyát, én meg sírva fakadok. Lassan folyó forró víz az arcomon, számban, torkomban. A szemeim lebegnek. A fülemben tenger emelkedik. A kezemben valami puha és finom. Most. Pehely, pihe, moha, kicsit zsíros. Lehelet az ujjaimon. A fájdalom mélyről, a csípőm mögül felgyorsult sebességgel tör előre. A hiány rohan a jelenlétet üdvözölni. Fordította: Makovecz Anna 47
